Te uralod a gondolataidat, vagy ők uralnak téged?

(Fotó: apower3-coaching.com)

Minden kaput megnyithatsz önmagad előtt a gondolataiddal – de miattuk akár önkéntes száműzetésbe is vonulhatsz.

Miért boldogtalan az, akinek kívülről nézve minden oka meglenne a boldogságra? És hogy tud szívből örülni az, aki a történések nyomán éjjel-nappal zokoghatna?

Az emberi sorsok közötti alapvető különbség sohasem a körülményekben keresendő, hanem a gondolkodásmódban.

Mert nem az események határoznak meg minket, hanem mi határozzuk meg az eseményeket. Mi látjuk el őket „jó” vagy „rossz”, „áldás” vagy „átok” címkével. Mi bélyegezzük meg saját magunkat valamilyennek, majd kinyitjuk az elménket azon impulzusok felé, melyek ezt az énképet erősítik meg… és elzárkózunk azoktól, amelyek nem.

Magyarán kőkemény határokat állítunk fel, holott a lényünk egy része eredendően határtalan lenne.

Amikor azt éljük meg, hogy külső tényezők nem engednek kibontakozni bennünket, valójában mi ácsorgunk a saját magunk előrelépésének útjában, csak a belső világunk kívülről köszön vissza.

Ez a felismerés nagyjából annyira kellemes, mint belecsücsülni egy rajzszögbe, s utána könnybe lábadt szemmel rádöbbenni, hogy bizony mi magunk raktuk oda a székre. Pedig milyen jó lett volna inkább a padtársat korholni, vagy akár a rajzszöggyártási és -forgalmazási folyamat bármelyik szereplőjét! De igazából nem lehet, hiszen mi vagyunk a saját sorsunk kovácsai.

A csodákban megnyilvánuló isteni kegyelem mindenki számára elérhető, aki nyitott rá, s hajlandó elfogadni.

Ha viszont egy (vagy néhány) bizonyos csodára várunk, akkor az összes többit úgy elengedjük magunk mellett, mint a nem megfelelőnek tartott számú buszt. Pedig hát mi van akkor, ha az a járat vitt volna el az igazi, minden határt elsöprő célunkhoz?

Nem azok a boldog emberek, akikért végre eljön a várva várt busz. Hanem azok, akik bármelyikre őszinte, gyermeki lelkesedéssel szállnak fel, és mindvégig bizonyosak benne: úgyis jó helyre kerülnek.

Ez a paradicsomi létállapot öröme. Innen zuhantunk ki azzal a tévképzettel, hogy el lennénk választva a Teremtőnktől, így az ő sorsformáló szerepét vagy másokra kell átruháznunk, vagy pedig muszáj saját magunkra öltenünk.

Ha tudnánk, hogy ez az egész milyen precíz tökéletességgel van kitalálva, akkor a görcsös keresgélés és ide-oda kapkodás helyett egyszerűen csak belelazulnánk saját életutunkba.

De nem tesszük, mert mi Istennél is ezerszer jobban tudjuk, mi – melyik busz – kell nekünk. És az Ő létezését vonjuk kétségbe, ha az a fránya busz (még) nem jön. Hiába küld ezerszer jobbat, full extrásat, észre sem vesszük.

Mert nem állítottuk rá a gondolatainkat, hogy minden– az összes busz – értünk, a kedvünkért van. Mindegyik mutatni szeretne valamit, csak hát beszűkült tudatállapotban képtelenség észrevenni. „Én csak ötösre vagyok hajlandó felszállni!” – csapsz rá a menetrend táblára, hogy miért késik már megint. Miközben elmegy az orrod előtt a hetes, rajta a testi-lelki egészséggel, a nagy Szerelemmel, az álommunka-szerződéssel, meg egy nagy zsák pénzzel.

Tehát a lehetőségek tárháza állandó, mindig jelenlévő és végtelen.

A gondolataid határozzák meg, hogy észreveszed-e őket… s ha igen, akkor mihez kezdesz a feltáruló kincsekkel.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.