Szívből szeretni a másikat: úgy, ahogy van

(Fotó: lovewallpaper.in)

Akkor szeretsz szívből, ha már nem mozivászonnak használod a társadat, és nem vetíted rá a félelmeidet, a vágyaidat. Ha már látod őt magát, az Embert – a fényével és az árnyékával.

Kezdjük ott, hogy szívből szeretni a legkevésbé sem emberi dolog. Mert az ember – a maga anyagi és nem anyagi valójában – a kétpólusú világ szüleménye. A Szeretet viszont csakis Egységben értelmezhető, az a természetes állapota és környezete.

Idelent, a kétségben tehát nem könnyű szeretni, mert ugyanúgy működnek az akadályozó erők is. Belső konfliktusként ez úgy nyilvánul meg, hogy gyakran félünk szeretni. Kívül pedig a belső csatáinkat próbáljuk megvívni, holott a másik emberrel folytatott harcban eleve nem lehet győzni.

Ilyen vívódások közepette próbálunk tehát szeretni. Nem csoda, hogy mára egy kicsit elkopott a szó, s mintha elkopott volna az érzés is. Elvárás-listává silányult a szeretet: azt mondjuk, hogy akkor érezzük magunkat szeretve, ha megkapjuk a másiktól, amit elvárunk tőle. Hajlamosak vagyunk azért adni, hogy kapjunk valamit… nem pusztán az adás öröméért.

„Nem azért szeretlek, mert egyszerűen létezel, hanem azért, amit potenciálisan nyújtani tudsz nekem” – mondja az agyunkban lakó, számító árnyék-szeretet. Ennek is megvan a létjogosultsága, csak éppen nem célszerű összekeverni a Szív Szeretetével.

A szívbéli szeretet felé vezető lépések közül az első, hogy leakasztjuk azt a bizonyos mozivásznat a másik ember nyakából, amire annyi mindent rávetít(ett)ünk. Ez nem egyszerű. Fel kell hozzá ismerni, hogy minden hiba és hiányosság, amit benne lát(t)unk, valahol mélyen a miénk. Mert ha nem lenne a miénk, akkor egyszerűen nem vettük volna észre, nem tudnánk rá rezonálni.

Ugyanez érvényes minden jóra és szépre, ami vonz bennünket a másik emberben: a mi lényünkben is ugyanúgy megvan, de az önmagunkra való pozitív rácsodálkozás egészen pici korunktól kezdve le van nálunk tiltva. Így hát kénytelenek lettünk a másikban rácsodálkozni önmagunkra.

Amikor megadatik a Kegyelem, hogy tisztábban lássuk magunkat, elkezdünk egyre tisztábban látni másokat. Amikor már tudjuk, hogy mire vágyunk és mitől félünk valójában, fülön csíphetjük, hol kezdődik a másik ember, illetve hol végződik a rávetítésünk.

Egyre ritkábbá válnak az olyan helyzetek, amikor azért támad ellenérzésünk a másik iránt, mert nem azt mondta vagy cselekedte, amit elvártunk volna tőle. Mert el tudjuk őt fogadni a maga ember-mivoltában, a saját vágyaival, félelmeivel… és bizony azzal, hogy néha talán ő akaszt mozivásznat a mi nyakunkba. Ekkor történik az, hogy sztoikus nyugalommal eltűnődünk a másik kifakadásán: „ezt vajon most a saját félelme mondatta vele, vagy tényleg nekem szánta?”

A Szívbéli Szeretethez elengedhetetlen a felismerés, miszerint senki sem azért született, hogy kiszolgáljon minket. Egyetlen társunkon sem lehet számon kérni, hogy miért nem teljesíti a vágyainkat, és miért nem enyhíti a félelmeinket.

Pont elég neki a sajátjaival megvívni – nem hiányzik, hogy rápakoljuk a mi terheinket is. Mint ahogy nekünk sem feladatunk cipelni másokét. Amíg azokat cipeljük, nem tudunk önmagunk lenni, nem tudunk szívből szeretni. A ráadásként vállalt teher lehúz a mélybe, a Szívbéli Szeretethez pedig felfelé nyitni, szárnyalni kell. Kiszabadítani saját magunkat és másokat is az elvárásokkal telepakolt álszeretet fogságából, hogy színtiszta Fénnyel tudjunk szeretni mindent – beleértve az árnyékot.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.