Szabadulás a félelem béklyójából

(Fotó: break-free.org.uk)

Csak azt tudod uralni, amit ismersz is. A „ne adj energiát a félelemnek!” taktika nem működik. Szembe kell vele nézni.

Az ember akkor fél, amikor megfeledkezik róla, hogy eredendően egész.

Amikor a kettészakítottság állapotában találja magát, ahol nincs otthon, ezért kétségbe esik. A félelemre tehát mondhatjuk, hogy nem más, mint Istentől és az igazi önvalónktól való elkülönülés. Pont, mintha egy mókus nem látná a fától az erdőt, és elkezdené emészteni a gondolat, hogy akkor ő most éhen fog pusztulni. Ebből mókusból olyan mesehőst lehetne faragni, hogy a hasunkat fognánk a nevetéstől – ám kétrét görnyedünk fájdalmunkban, ha éppen mi magunk vagyunk azok a mesehősök.

Félelemben lenni nem jó. Olyan érzés, amiről ösztönösen érezzük, hogy idegen, máshonnan való. Így hát jobb ötlet híján elmenekülünk előle. Elnyomjuk. És igyekszünk olyan „ártalmatlan” félelem-helyzeteket keresni a valódiak helyett, amikben például a képernyőt bámulva, a kanapéba süppedve borzonghatunk meg. Amiknek egy gombnyomással véget vethetünk, ha elég volt, hiszen uralni és irányítani szeretnénk a félelmet.

A félelem uralása csak akkor lehetséges, ha beazonosítjuk a természetet, felismerjük a ránk gyakorolt hatását, majd a jelentkezésének pillanatában emelt fővel nemet tudunk mondani a késztetésnek, amit diktál.

Ehhez először is kénytelenek vagyunk elfogadni a létezését, az erejét és a hatalmát. Amíg lekicsinylően – vagy ami még rosszabb: sehogy sem – nézünk rá, marionett bábuként rángat minket végig életünk fonalán. Úgy, hogy közben megfoszt bennünket attól, ami az ellenkezője, s amire mindannyian lelkünkből vágyunk, hiszen eleve a sajátunk. Ez pedig az egész-ség állapota, melyhez a Szeretet ereje vezet. Szeretet nélkül nincs Egészség, a nem-egész pedig képtelen magas szinten szeretni. Tehát az sem tud, akit a félelem félbe tép.

Érdemes észrevenni, hogy mindazok az irányzatok, amik azt állítják, hogy nem szabad időt, erőt és figyelmet szentelni a félelmeinknek, mert így csak erősítjük őket, alapvetően más urat szolgálnak, mint akit a lelkünk szolgálni szeret. Minden, ami azt suttogja, hogy ne vegyünk tudomást a félelmeinkről, ne foglalkozzunk velük, és a tudatunk mélyére taszítva őket meneteljünk mosolyogva előre, tulajdonképpen félbetépettségben akar tartani minket.

Óriási különbség, hogy nem a félelmeinkRE kell nemet mondani, hanem a félelmeinkNEK! Meglétük tudatában, gyökerük feltérképezése után már éberen hozhatjuk meg a döntést, hogy engedelmeskedünk-e; hagyjuk-e általuk irányítani a cselekedeteinket.

Egyszer szembenézni valamelyik félelmünkkel – ez is valami. Elismerésre méltó dolog, de messze még a cél. Ahhoz, hogy a félelem veszítsen az uralmából, és immáron mi irányítsuk, talán százszor vagy ezerszer nemet kell neki mondanunk. Valahányszor megtesszük, jutalom gyanánt egy lépéssel közelebb kerülünk az önvalónkhoz.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.