A szenvedésről

(Fotó: saját)

Tűrni kell, keresni vagy elkerülni? Egyáltalán mit lehet vele kezdeni? A szenvedéshez való viszony kultúrákat határoz meg – és sorsokat is.

Szenvedés bizony létezik. A megléte nem szokott kérdés lenni, vele kapcsolatban minden más viszont annál inkább. Miért van? Honnan ered? Álljunk bele, tagadjuk le, vagy kerüljük el? Esetleg keressük direkt, mert az a fejlődés leghatékonyabb eszköze? A válaszok tárháza végtelen – és ezek a válaszok nem mindig a legszerencsésebbek.

A legtöbb rendszerré fejlesztett szenvedéselméletnek megvan a maga csapdája, de mivel igaznak tekintik őket, létjogosultságuk vitathatatlan. Az ember pedig agresszív kismalac módjára vergődik akkor is, amikor minden Rendben van.

Legalábbis itt a földi korlátokhoz képest értendő a Rend. Hiszen pont az a szenvedés forrása, hogy létezett – vagy létezik, mert a tér-idő csak idelent fontos – egy paradicsomi állapot, ahonnan egy bizonyos Tudás miatt kipenderedtünk, így az egypólusú szenvedésmentes világból átcsöppentünk a kétpólusúba, ahol aztán minden és mindennek az ellenkezője is jelen van. Ebben Rendet találni nem piskóta. És pont azért szenvedünk, mert nem találjuk, holott meglepő módon benne van.

A megvalósulás misztériuma

(Fotó: Odyssey)

Örökké a vágyainkba kapaszkodni olyan, mintha választ várnánk a kezünkben szorongatott levélre, amit még nem adtunk fel.

Nagyon szép, hogy megadatott nekünk a Teremtés képessége – legalábbis annak egy nagyobbacska szikrája, ami pont elég ahhoz, hogy gondolataink és érzéseink alakítsák a körülöttünk lévő világot. Ez nagyjából annyit tesz, hogy mágnesként magunkhoz hívunk bizonyos lehetőségeket, s ami abszolút a földi tudatunk kérése nélkül (vagy éppen annak ellenére) történik, arról mi döntjük el, hogy poklot vagy mennyországot kívánunk-e belőle faragni.

Minden megtapasztalásunk egyfajta létrehozó munka gyümölcse. Egy véget nem érő közös projekté a nagybetűs Teremtővel, akit kisbetűsként igyekszünk szolgálni idelent.

Jó esetben.

A természeti népek – illetve azok, akik még a sejtjeikben hordozzák az eredeti Világrendet – pontosan tudják, hol végződik a kisbetűs teremtés, és hol kezdődik a nagy. Tudják, hogy mi az, amit az ember megtehet a szándékok és vágyak testet öltéséért, majd mikor jön el az a pont, amikor el kell őket engedni. Mikor kell hagyni az Égieket dolgozni.

A mai ember tragédiája, hogy az Égiek munkáját is ő akarja elvégezni.

A jövő fogságában

(Fotó: T-dimension)

Kétféle ember létezik: aki bízik Istenben, és aki erőszakosan tudni akarja a jövőjét.

Az Időt nem véletlenül találták ki nekünk. Bár néha bosszantó korlátnak tűnik, valójában segít abban, hogy fejlődjünk.

Az Idő önmagában se nem rossz, se nem jó – leginkább lehetőség. Amivel csak az tud élni, aki lélekben betartja a teremtett világ játékszabályait. Az ilyenek betartása sohasem kötelező, hiszen jogunkban áll másképp dönteni. Az Égiek egyik legfőbb szabálya ugyanis pont az, hogy szabad akaratot garantálnak, de szerencsére nem ám a földi tudatunknak. Hanem annak a részünknek, amelyik bölcsebben, felülről tudja szemlélni a dolgokat.

És a bölcsebbik felünk soha, egy pillanatra sem akar beleveszni sem a jövőbe, sem a múltba. Mindig a jelenben tartana bennünket, ha hallgatnánk a szavára. Mert a jelenben van lehetőségünk a döntésre, a szándéknyilvánításra, a cselekvésre. Csak itt és most formálhatjuk a sorsunkat, más térben és időben felejtve az energiánkat semmiképpen.

Míg a múltban való folytonos kalandozás odáig vezet, hogy az ember a korábbi helyzetektől – így az egykori fejlődési szintjétől – teszi függővé önmagát, a jövő tudakolása arról szól, hogy közöljük Istennel: „én jobban akarom tudni, mi a jó nekem, szóval állj félre, öregem!”

A múlt kötése

(Fotó: ImgLook)

Néha az a boldogságunk legfőbb akadálya, hogy gúzsba köt bennünket a múltunk egy-két darabja.

„A jelen az egyetlen Valóságunk: a múlt történelem, a jövő pedig misztérium vagy fikció.” Ez azt jelenti, hogy ami volt – és ami lesz –, azon nem tudunk közvetlenül változtatni, csakis az itt és moston keresztül.

A jelenben már nem írhatjuk át a múltat, de megtisztíthatjuk, ami a jövő építésének szempontjából lényegében ugyanaz. Így ahelyett, hogy azon törnénk a fejünket, mit csinálhattunk volna másképp, érdemes a már megtörtént dolgok elfogadására összpontosítani.

Néha rohadt nehéz. Mert a múlt cefetül tud fájni. Akadnak emlékek, amelyek olyanok, mint rajzszög a fenékben, vagy éppen szamurájkard a szívben. És ezek minden egyes felidézéskor mocorognak egy kicsit, hogy a régi sebből megint kiserkenjen a vér. A kérdés csupán annyi, hogy jól van-e ez így. Egy darabig biztosan, hiszen minden folyamatot meg kell élni.

Miről szól a karácsony?

(Fotó: thepressroom.gr)

Ha a hangzavarban elcsendesedve meghalljuk a saját lelkünket, akkor a díszkivilágítás mögött is észre fogjuk venni az igazi fényeket.

A karácsony nem egy forgatag. Nem az a dolga, hogy elbűvölje az érzékeinket mindenféle színekkel, dallamokkal, ízekkel és illatokkal.

Mégis jó, ha egy kicsit megteszi, hiszen a földi szépség ilyen eszközökkel tudja utánozni az égit. Nekem például a fenyőillatban rejlik valami nagyon mély szakrális jelentés: az szokott róla eszembe jutni, hogy milyen érzés rácsodálkozni erre a világra egészen pici emberpalántaként, és feltétel nélkül szeretve lenni.

A szeretethez – vagy inkább az illúziójához – előbb-utóbb mindannyiunk életében különböző elvárások kapcsolódnak. Így kell teljesíteni, azt kell elérni, úgy kell viselkedni ahhoz, hogy mások elfogadjanak.

Az ajándék valódi üzenete

(Fotó: netdoctor.net)

Az ajándék akkor a legszebb, ha pusztán azért adjuk, hogy örömet szerezzünk vele a másik embernek – és nem azért, mert adnunk „kell”.

A bosszankodva elintézett kötelező ajándékozás veszedelmes csapda: annak sem az igazi, aki adja, és annak sem, aki kapja. Mégis bele szokás menni… újra és újra. Nem a másik kedvéért, hanem saját magunkért. Hiszen hogy néz az ki, ha nem adunk semmit? Mármint semmi olyat, amit díszpapírba csomagolva, minél látványosabban át lehet nyújtani. Nem csoda, hogy erre támadt bennünk igény, hiszen már zsenge korunkban levontuk a következtetést: aki nagyobb, szebb, csillogóbb ajándékot kap a szüleitől, azt biztos jobban szeretik.

A kiindulópont nem rossz: az ajándék valóban egy érzelmi minőséget hivatott tárgyiasult formában kifejezni.

„Azért adok neked, mert szeretlek, és szeretem látni az örömtől csillogó szemedet.” Igen ám, csak amit evilági matériába öntöttek, már eleve magán visel bizonyos földi jellemzőket: van neki ára, mérete, súlya, származási helye, ilyenek. Nem tudja tehát hűen visszatükrözni a lángoló szeretetet. De pislákoló teamécses módjára mégis megvilágít belőle valamicskét. Mert jólesik a gesztus, simogatja a lelkünket a „bizonyíték”.

Baj akkor van, ha más – nem anyagi – szeretet-kifejezési módok háttérbe szorulásával eltúlzott szerep jut az ajándéknak. Amikor nem azért adjuk elsősorban, hogy örömet szerezzünk vele a másiknak, hanem a saját háborgó lelkiismeretünk megnyugtatására. „Nem szántam rád időt és energiát egész évben, viszont hoztam neked egy ilyen jó drága izét, úgyhogy légy szíves, felejtsd el, és tegyünk úgy, mintha minden oké lenne.” Ilyenkor ez a fő üzenet. A másik pedig érzi, hogyne érezné, mivelhogy a lelke nem hülye, akármilyen szellemi képességekkel áldotta meg az ég.

Milyen Istenben (nem) hiszel?

(Fotó: ethos3.com)

A belső válság ott kezdődik, hogy megpróbáljuk Istent emberi tulajdonságokkal felruházni: feledékeny, könyörtelen, bosszúálló… satöbbi.

Nem véletlenül tartja a mondás, hogy mindenki magából indul ki. Az egész kép, ami kialakul bennünk valakiről, nem más, mint egy visszatükröződés. Ezt a tükörmizériát viszont nem szabad túlzásba vinni, mert „tükör által homályosan látunk”, ahogy arra Szent Pál int. Ha például egy embertársunk fenékbe tol minket a bevásárlókocsival, nem biztos, hogy annak messzemenő üzenete van a számunkra. Ugyanakkor azzal is érdemes vigyázni, hogy egy-egy konfliktus oka „az én cuccom” vagy „az ő cucca”. Az egyik fél kizárólagos hibáztatása ugyanis általában kapufa.

A hibáztatás egyébként az egyik legemberibb dolog. Egyszerű a lélektana: ami nem tetszik, azért felelőssé kell tenni valakit. Ebben benne van, hogy a nekem nem tetsző dolog „rossz” – hiszen ami tetszene, az a „jó”.

A felelősség kiosztása pedig morális szinten ugyancsak érdekes, hiszen a lelkünk mélyén érezzük, hogy aki egy embertől vesz el, az tulajdonképpen a Nagy Közös dézsmálója, így mindenkitől elvesz. Aki pedig egy társának ad, az hozzátesz valamit az Egészhez. Ez szellemi törvény, a világ egyik működési alapelve. A felelősség tehát eleve tökéletesen ki van osztva, és előbb-utóbb mindenki learatja, amit vetett. Akár szeretné, akár nem.

A baj csak az, hogy nagyon könnyű megfeledkezni erről a fajta rendezettségről. Meg arról a kiegyensúlyozott lelki-szellemi állapotról, amiből jöttünk, és eleve a sajátunk.

Sorsdöntő lépés a boldogságért

(Fotó: allcatsconsidered.com)

Van, aki úgy érzi: már mindent megtett a boldogságért, mégis az útjában áll valami. Ez a hiányállapothoz való ragaszkodás és a bűntudat elegye szokott lenni.

Nyilván nem Rólad van szó, meg nem is Rólam, mert mi nem vagyunk se mazochisták, se pedig „ennyire hülyék”. De azért elmesélem egy derék úriembernek, Vazulnak a történetét.

Vazullal az a helyzet, hogy – velünk ellentétben – bűnben született. Nem úgy értve, hogy a bűnben születés tényét bármiféle egyház közölte volna vele! Egyszerűen csak úgy jött a világra, hogy régi ballépések súlya nehezedett a vállára. Azoknak a nyomát hordozta a szívében, de olyan mélyen belevésve, hogy már egészen apró csemeteként is értetlenül pislogott a szeretteitől kapott ajándékokra, mert úgy érezte, hogy nem érdemli meg őket.

A kis Vazulkára nyilván rászóltak, hogy hagyjon fel ezzel az ellenszenves szerénykedéssel, és tanúsítson szalonképes reakciót a meglepetésekre. Már csak azért is, mert különben megbántja azokat, akiket a legkevésbé illene. Vazulkának tehát még a bűntudata miatt is bűntudata lett, így belekerült egy olyan körforgásba, aminek kívülről talán nem látszott semmi nyoma, belül viszont annál könyörtelenebb viharokhoz vezetett.

Elég nehéz úgy élni, hogy az embernek bűntudata van, és még csak nem is tudja, miért.

Ahol már tartanod kellene

(Fotó: rockinjump.com)

Tudod, milyen pozícióban kellene dolgoznod, mennyit kellene keresned, milyen kapcsolatban kellene élned, és mit kellene enned vasárnap ebédre. Még szerencse, hogy nem mind jött össze.

A Mintaélet olyan, mint a Jeti: mindenki beszél róla, de személyesen a lőtéri tarka kutya sem ismeri. Egy össznépi hiedelmekből kiépült, közös félelem-archetípusokon alapuló szellemkép. Biztos láttál már fotón Mintaéletet és Jetit is. Legalábbis azt láttad bele, mert jó volt elhinni, hogy mindkettő az, aminek a messzi távolból a legkönnyebb bélyegezni.

Vajon miért van az, hogy hiába a sok közvetett bizonyíték, se száz százalékig Mintaéletű emberrel, se Jetivel nem találkozott még senki?

A válasz szívfájdítóan nehéz. Sajnos mindannyian úgy vágunk neki a felnőttkornak, hogy addigra túltengnek bennünk az elvárások. Mind saját magunkkal, mind pedig másokkal szemben. Pedig nem volt ez mindig így! Kisgyermekként még képesek voltunk belefeledkezni a puszta létezés örömébe, s úgy cselekedni, ahogy azt a saját legbelső igényünk megkövetelte.

Kinek az akarata legyen meg?

(Michelangelo: Ádám teremtése)

Ha nem az van, amit te akarsz, akkor kapásból feltételezed, hogy nincs Rend a világban: az Isten sohasem létezett, vagy minimum elment szabadságra.

Valamit mindig akar az ember. Úgy lett kitalálva, megteremtve. Akad, aki gyorsan akar és mindent, míg mások szép komótosan akargatnak, mert a megvalósulásra még nem állnak készen. Az akarat – mint fogalom – önmagában nem jó vagy rossz: egy hajtóerő, egy energia. Cselekvéseink mozgatórugója. Igen ám, de nem mindegy, hogy honnan jön az akarat, mi a forrása. Hiszen akarni több szintről is lehet, így nem minden akaratunk beteljesülése hoz emelkedést és örömérzetet.

Eddigi megfigyeléseim szerint három akarati szint létezik: az alacsonyabb rendű ego-késztetés, az érzelmek uralta lélek-vágyódás, illetve a legfelsőbb szellemi indíttatás.

Nem azt mondom, hogy az első kettőt hagyni kell a francba, mert általuk is tapasztalhatunk fantasztikus dolgokat.