Miről szól a karácsony?

(Fotó: thepressroom.gr)

Ha a hangzavarban elcsendesedve meghalljuk a saját lelkünket, akkor a díszkivilágítás mögött is észre fogjuk venni az igazi fényeket.

A karácsony nem egy forgatag. Nem az a dolga, hogy elbűvölje az érzékeinket mindenféle színekkel, dallamokkal, ízekkel és illatokkal.

Mégis jó, ha egy kicsit megteszi, hiszen a földi szépség ilyen eszközökkel tudja utánozni az égit. Nekem például a fenyőillatban rejlik valami nagyon mély szakrális jelentés: az szokott róla eszembe jutni, hogy milyen érzés rácsodálkozni erre a világra egészen pici emberpalántaként, és feltétel nélkül szeretve lenni.

A szeretethez – vagy inkább az illúziójához – előbb-utóbb mindannyiunk életében különböző elvárások kapcsolódnak. Így kell teljesíteni, azt kell elérni, úgy kell viselkedni ahhoz, hogy mások elfogadjanak.

Az ajándék valódi üzenete

(Fotó: netdoctor.net)

Az ajándék akkor a legszebb, ha pusztán azért adjuk, hogy örömet szerezzünk vele a másik embernek – és nem azért, mert adnunk „kell”.

A bosszankodva elintézett kötelező ajándékozás veszedelmes csapda: annak sem az igazi, aki adja, és annak sem, aki kapja. Mégis bele szokás menni… újra és újra. Nem a másik kedvéért, hanem saját magunkért. Hiszen hogy néz az ki, ha nem adunk semmit? Mármint semmi olyat, amit díszpapírba csomagolva, minél látványosabban át lehet nyújtani. Nem csoda, hogy erre támadt bennünk igény, hiszen már zsenge korunkban levontuk a következtetést: aki nagyobb, szebb, csillogóbb ajándékot kap a szüleitől, azt biztos jobban szeretik.

A kiindulópont nem rossz: az ajándék valóban egy érzelmi minőséget hivatott tárgyiasult formában kifejezni.

„Azért adok neked, mert szeretlek, és szeretem látni az örömtől csillogó szemedet.” Igen ám, csak amit evilági matériába öntöttek, már eleve magán visel bizonyos földi jellemzőket: van neki ára, mérete, súlya, származási helye, ilyenek. Nem tudja tehát hűen visszatükrözni a lángoló szeretetet. De pislákoló teamécses módjára mégis megvilágít belőle valamicskét. Mert jólesik a gesztus, simogatja a lelkünket a „bizonyíték”.

Baj akkor van, ha más – nem anyagi – szeretet-kifejezési módok háttérbe szorulásával eltúlzott szerep jut az ajándéknak. Amikor nem azért adjuk elsősorban, hogy örömet szerezzünk vele a másiknak, hanem a saját háborgó lelkiismeretünk megnyugtatására. „Nem szántam rád időt és energiát egész évben, viszont hoztam neked egy ilyen jó drága izét, úgyhogy légy szíves, felejtsd el, és tegyünk úgy, mintha minden oké lenne.” Ilyenkor ez a fő üzenet. A másik pedig érzi, hogyne érezné, mivelhogy a lelke nem hülye, akármilyen szellemi képességekkel áldotta meg az ég.

Milyen Istenben (nem) hiszel?

(Fotó: ethos3.com)

A belső válság ott kezdődik, hogy megpróbáljuk Istent emberi tulajdonságokkal felruházni: feledékeny, könyörtelen, bosszúálló… satöbbi.

Nem véletlenül tartja a mondás, hogy mindenki magából indul ki. Az egész kép, ami kialakul bennünk valakiről, nem más, mint egy visszatükröződés. Ezt a tükörmizériát viszont nem szabad túlzásba vinni, mert „tükör által homályosan látunk”, ahogy arra Szent Pál int. Ha például egy embertársunk fenékbe tol minket a bevásárlókocsival, nem biztos, hogy annak messzemenő üzenete van a számunkra. Ugyanakkor azzal is érdemes vigyázni, hogy egy-egy konfliktus oka „az én cuccom” vagy „az ő cucca”. Az egyik fél kizárólagos hibáztatása ugyanis általában kapufa.

A hibáztatás egyébként az egyik legemberibb dolog. Egyszerű a lélektana: ami nem tetszik, azért felelőssé kell tenni valakit. Ebben benne van, hogy a nekem nem tetsző dolog „rossz” – hiszen ami tetszene, az a „jó”.

A felelősség kiosztása pedig morális szinten ugyancsak érdekes, hiszen a lelkünk mélyén érezzük, hogy aki egy embertől vesz el, az tulajdonképpen a Nagy Közös dézsmálója, így mindenkitől elvesz. Aki pedig egy társának ad, az hozzátesz valamit az Egészhez. Ez szellemi törvény, a világ egyik működési alapelve. A felelősség tehát eleve tökéletesen ki van osztva, és előbb-utóbb mindenki learatja, amit vetett. Akár szeretné, akár nem.

A baj csak az, hogy nagyon könnyű megfeledkezni erről a fajta rendezettségről. Meg arról a kiegyensúlyozott lelki-szellemi állapotról, amiből jöttünk, és eleve a sajátunk.

Sorsdöntő lépés a boldogságért

(Fotó: allcatsconsidered.com)

Van, aki úgy érzi: már mindent megtett a boldogságért, mégis az útjában áll valami. Ez a hiányállapothoz való ragaszkodás és a bűntudat elegye szokott lenni.

Nyilván nem Rólad van szó, meg nem is Rólam, mert mi nem vagyunk se mazochisták, se pedig „ennyire hülyék”. De azért elmesélem egy derék úriembernek, Vazulnak a történetét.

Vazullal az a helyzet, hogy – velünk ellentétben – bűnben született. Nem úgy értve, hogy a bűnben születés tényét bármiféle egyház közölte volna vele! Egyszerűen csak úgy jött a világra, hogy régi ballépések súlya nehezedett a vállára. Azoknak a nyomát hordozta a szívében, de olyan mélyen belevésve, hogy már egészen apró csemeteként is értetlenül pislogott a szeretteitől kapott ajándékokra, mert úgy érezte, hogy nem érdemli meg őket.

A kis Vazulkára nyilván rászóltak, hogy hagyjon fel ezzel az ellenszenves szerénykedéssel, és tanúsítson szalonképes reakciót a meglepetésekre. Már csak azért is, mert különben megbántja azokat, akiket a legkevésbé illene. Vazulkának tehát még a bűntudata miatt is bűntudata lett, így belekerült egy olyan körforgásba, aminek kívülről talán nem látszott semmi nyoma, belül viszont annál könyörtelenebb viharokhoz vezetett.

Elég nehéz úgy élni, hogy az embernek bűntudata van, és még csak nem is tudja, miért.

Ahol már tartanod kellene

(Fotó: rockinjump.com)

Tudod, milyen pozícióban kellene dolgoznod, mennyit kellene keresned, milyen kapcsolatban kellene élned, és mit kellene enned vasárnap ebédre. Még szerencse, hogy nem mind jött össze.

A Mintaélet olyan, mint a Jeti: mindenki beszél róla, de személyesen a lőtéri tarka kutya sem ismeri. Egy össznépi hiedelmekből kiépült, közös félelem-archetípusokon alapuló szellemkép. Biztos láttál már fotón Mintaéletet és Jetit is. Legalábbis azt láttad bele, mert jó volt elhinni, hogy mindkettő az, aminek a messzi távolból a legkönnyebb bélyegezni.

Vajon miért van az, hogy hiába a sok közvetett bizonyíték, se száz százalékig Mintaéletű emberrel, se Jetivel nem találkozott még senki?

A válasz szívfájdítóan nehéz. Sajnos mindannyian úgy vágunk neki a felnőttkornak, hogy addigra túltengnek bennünk az elvárások. Mind saját magunkkal, mind pedig másokkal szemben. Pedig nem volt ez mindig így! Kisgyermekként még képesek voltunk belefeledkezni a puszta létezés örömébe, s úgy cselekedni, ahogy azt a saját legbelső igényünk megkövetelte.

Kinek az akarata legyen meg?

(Michelangelo: Ádám teremtése)

Ha nem az van, amit te akarsz, akkor kapásból feltételezed, hogy nincs Rend a világban: az Isten sohasem létezett, vagy minimum elment szabadságra.

Valamit mindig akar az ember. Úgy lett kitalálva, megteremtve. Akad, aki gyorsan akar és mindent, míg mások szép komótosan akargatnak, mert a megvalósulásra még nem állnak készen. Az akarat – mint fogalom – önmagában nem jó vagy rossz: egy hajtóerő, egy energia. Cselekvéseink mozgatórugója. Igen ám, de nem mindegy, hogy honnan jön az akarat, mi a forrása. Hiszen akarni több szintről is lehet, így nem minden akaratunk beteljesülése hoz emelkedést és örömérzetet.

Eddigi megfigyeléseim szerint három akarati szint létezik: az alacsonyabb rendű ego-késztetés, az érzelmek uralta lélek-vágyódás, illetve a legfelsőbb szellemi indíttatás.

Nem azt mondom, hogy az első kettőt hagyni kell a francba, mert általuk is tapasztalhatunk fantasztikus dolgokat.