Az „újfajta” spiritualitás sokat ígér, de sohasem lesz elég

(Fotó: AliExpress.com)

Az árnyékvallásként működő modern spirituális tanok és „önfejlesztési módszerek” el sem terjedhettek volna, ha még mindig meglenne bennünk az Istennel való tiszta, élő kapcsolat.

Nem is tudom, mikor kezdődhetett a baj. Talán akkor, amikor az ember megfeledkezett az Istenéről, és elkezdett másikat keresni helyette.

Megüresedett az égi trón, kiírtak hát rá egy közbeszerzési tendert. Amit nem más nyert meg, mint maga a kiíró, tehát az Ember. Odaültette hát saját magát a trónra, hogy a társaival együtt osztozkodjon rajta. Ekkor jelent meg az új bálványimádás, és ekkor tűnt el a világból az alázat. Ekkor lett szitokszó a hit és a vallás; ekkor cserélték le Isten nevét Sorsra meg Univerzumra.

Ekkor kezdtek hétvégi tanfolyamokon képezni Gyógyítókat és Tanítókat. Ekkor lett az általánosítás a bölcsesség etalonja. Ekkor léptek üres idézetek a Szentírás helyébe, s ekkor kapott próféta-igazolványt mindenki, aki a kártyalapokat vagy a bolygókat leste.

Kialakult az a rendetlen világrend, ahol egymástól várnak megváltást és feloldozást az emberek: az Ég helyett csak a másikra néznek.

Miért nem lehet megrendelni a Beteljesülést?

(Fotó: DailyOM)

Annyira elvakítanak az elvárásaid, hogy beteljesülésük hiányától szenvedve észre sem veszed életed valódi csodáit, az Égiek ajándékait.

Az embernek olyan a természete, hogy ha valamit nagyon akar, beszűkül a tudata, ráfókuszál az elméje. Kicsit akarni pedig nem lehet, mert az már nem is akarás, csupán a bizonytalanság, a kíváncsiság és a félelem ingatag elegye.

Marad tehát a nagyon akarás – annak minden szépségével és küszködésével. Az akaratra egyébként képtelenség rásütni a „jó” vagy „rossz” bélyeget. Az egy Erő. Mintha egy különleges autó lenne, aminek a sofőrje a mennyországban vagy a pokolban is kiköthet, ha nyomja a gázt; köztes végállomás pedig nincsen. Az akarat ugyanis mindig visz, sodor valamerre. A tudatosság lényege, hogy már érezzük, merre.

Az egyensúlyra fittyet hányva két spirituális véglet terjedt el a beteljesülést célzó akarat ügyében.

Az egyik szüntelen aktivitást követel azt üzenve: „menj, valósítsd meg a kicsi éned akaratát tűzön-vízen át!” Ennél a fejlődés és a tanulás nem más, mint a fix haszon reményében megfizetendő ár. Gyógyulás, szerelem, karrier, siker, boldogság… mindenre létezik már tanfolyam, aminek a végén gondtalanság-jogosítványként értelmezhető oklevél jár.

Óvni azt, ami születőben van

(Fotó: cowichangreencommunity.org)

Ha éppen történik valami igazán fontos, azt nem teszed közszemlére, nem kürtölöd világgá – arra vigyázol.

Nem véletlenül van a világon mindennek egy érési ideje. Amikor már létezik, már testet öltött, de még nincs készen. Óvni kell, hogy békében erősödjön, növekedjen.

Igen ám, csakhogy minden öröm, boldogság és siker manifesztációjakor két ellentétes reflex lép működésbe az emberben. Az egyik, hogy nem szabad gyöngyöt szórni a malackák elé. A másik pedig, hogy rögvest közhírré kell tétetni. Ebből aztán feloldhatatlannak tűnő belső konfliktus tud támadni, ami nyilván kívül is megjelenik.

Itt is igaz, hogy ha végtelen bölcsességet akarunk látni, elég a természetet figyelni: nincs olyan létforma, aminek mindenfajta védelem nélkül, a létező összes környezeti hatásnak kitéve kellene belecsöppennie az életbe.

A fejlődés bele van zárva a téridőbe. Nem lehet erőszakkal kirángatni onnan – vagy ha mégis, hát kiderül, hogy a legkevésbé sem érdemes. Pont ilyen kirángatás történik akkor, ha egy burokba kívánkozó örömcsírácska idejekorán kikerül a napvilágra. Akár szét is éghet, meg is semmisülhet… mintha sohasem lett volna.

Nincs ember, aki ne tapasztalta volna meg egy elkotyogott ötlet halálát, egy kifecsegett kapcsolat hanyatlását, vagy esetleg egy kitrombitált jó hír baljós beárnyékolódását.

Szívből szeretni a másikat: úgy, ahogy van

(Fotó: lovewallpaper.in)

Akkor szeretsz szívből, ha már nem mozivászonnak használod a társadat, és nem vetíted rá a félelmeidet, a vágyaidat. Ha már látod őt magát, az Embert – a fényével és az árnyékával.

Kezdjük ott, hogy szívből szeretni a legkevésbé sem emberi dolog. Mert az ember – a maga anyagi és nem anyagi valójában – a kétpólusú világ szüleménye. A Szeretet viszont csakis Egységben értelmezhető, az a természetes állapota és környezete.

Idelent, a kétségben tehát nem könnyű szeretni, mert ugyanúgy működnek az akadályozó erők is. Belső konfliktusként ez úgy nyilvánul meg, hogy gyakran félünk szeretni. Kívül pedig a belső csatáinkat próbáljuk megvívni, holott a másik emberrel folytatott harcban eleve nem lehet győzni.

Ilyen vívódások közepette próbálunk tehát szeretni. Nem csoda, hogy mára egy kicsit elkopott a szó, s mintha elkopott volna az érzés is. Elvárás-listává silányult a szeretet: azt mondjuk, hogy akkor érezzük magunkat szeretve, ha megkapjuk a másiktól, amit elvárunk tőle. Hajlamosak vagyunk azért adni, hogy kapjunk valamit… nem pusztán az adás öröméért.

„Nem azért szeretlek, mert egyszerűen létezel, hanem azért, amit potenciálisan nyújtani tudsz nekem” – mondja az agyunkban lakó, számító árnyék-szeretet. Ennek is megvan a létjogosultsága, csak éppen nem célszerű összekeverni a Szív Szeretetével.

Kicsi és nagybetűs Mesterek

(Fotó: YouTube / The Quest)

Ma úgy megy, hogy a spirituális piacon körülnézve mindenki kiválaszthatja magának az aktuális igényeinek és a pénztárcájának megfelelő „mestert” – ami súlyos félreértésekhez vezet.

Nem véletlenül tartja a keleti bölcsesség, hogy ha a Tanítvány készen áll, a Mester megjelenik. Addig is bátran lehetünk kisbetűs mesterek még kisebb betűs tanítványai.

Nehéz a téma, nagyon nehéz. Azért, mert mindenki vágyik egyfajta tudásra, ami valamihez – vagy valakihez – közelebb visz. Elkóboroltunk az Istenhez vezető útról, és most kétségbeesetten próbálunk hozzá visszatalálni. Olyannyira elkóboroltunk, hogy mára már az „Isten” szó is kiment a divatból; talán magával a Teremtővel együtt, akinél hajlamosak lettünk sokkal jobban tudni, mire van szükségünk. Istent viszont nem zavarja, hogy helyette most éppen azokat a társainkat dicsőítjük, akik hús-vér aranyborjúként telt házas rendezvényeken kántálják nekünk, mennyire jók vagyunk, és mi mindent teremthetünk önerőből.

Mestert is „magunktól” akarunk szerezni: keresünk egyet a neten vagy a könyvesboltban, esetleg felhívjuk a szomszédét. Hogy legyen valaki, aki segít manifesztálni szívünk csalfa vágyait. Felnézünk rá, ameddig jól végzi a dolgát, tehát hamar jön a kézzelfogható földi eredmény. Ha pedig nem tudjuk azt a bizonyos gyümölcsöt elég hamar leszüretelni, akkor a kisbetűs mestert seperc alatt le lehet cserélni.

A spirituális piac kínálata bőséges – így akármilyen természetű kívánság ébred bennünk, találhatunk hozzá szövetségest.

Szabadulás a félelem béklyójából

(Fotó: break-free.org.uk)

Csak azt tudod uralni, amit ismersz is. A „ne adj energiát a félelemnek!” taktika nem működik. Szembe kell vele nézni.

Az ember akkor fél, amikor megfeledkezik róla, hogy eredendően egész.

Amikor a kettészakítottság állapotában találja magát, ahol nincs otthon, ezért kétségbe esik. A félelemre tehát mondhatjuk, hogy nem más, mint Istentől és az igazi önvalónktól való elkülönülés. Pont, mintha egy mókus nem látná a fától az erdőt, és elkezdené emészteni a gondolat, hogy akkor ő most éhen fog pusztulni. Ebből mókusból olyan mesehőst lehetne faragni, hogy a hasunkat fognánk a nevetéstől – ám kétrét görnyedünk fájdalmunkban, ha éppen mi magunk vagyunk azok a mesehősök.

Félelemben lenni nem jó. Olyan érzés, amiről ösztönösen érezzük, hogy idegen, máshonnan való. Így hát jobb ötlet híján elmenekülünk előle. Elnyomjuk. És igyekszünk olyan „ártalmatlan” félelem-helyzeteket keresni a valódiak helyett, amikben például a képernyőt bámulva, a kanapéba süppedve borzonghatunk meg. Amiknek egy gombnyomással véget vethetünk, ha elég volt, hiszen uralni és irányítani szeretnénk a félelmet.

A félelem uralása csak akkor lehetséges, ha beazonosítjuk a természetet, felismerjük a ránk gyakorolt hatását, majd a jelentkezésének pillanatában emelt fővel nemet tudunk mondani a késztetésnek, amit diktál.

Miben segít neked ő, a Segítő?

(Fotó: Alex Baker)

Egy tanfolyam, egy módszer, egy ember tényleg kaput nyithat előtted. De utána vajon továbbkísér, vagy pedig magadra hagy a világodat feje tetejére állító felismerésekkel?

Segítséget találni ma már nem nehéz.

Rengetegen érzik, hogy az Egyensúly helyreállításához tenni kellene valamit – ezért igyekeznek kívül-belül rendet teremteni. A kölcsönhatás törvénye alapján minden belső változás megjelenik kívül is. Nincs olyan egyéni fejlődési út, ami ne befolyásolná a közvetlen környezetet, azon keresztül a tágabb közösséget, végül a sorsszálak összefonódásának révén egyszerűen mindenkit.

Persze, emberi lényünk egy aprócska darabjának jólesik azt hinni, hogy egyedül halad a göröngyös úton, és muszáj neki mindent önerőből elérni. Saját kicsi akaratból tanulni, tapasztalni és fejlődni. „Én tudom, mi a jó nekem. Megyek, megszerzem!” – jelenti ki gőgösen a bal vállunkon ülő kisördög, akinek a mondatait néha egy pillanatra a sajátunknak érezzük. És amikor ez megtörténik, írunk egy listát az Égieknek, hogy „légyszi, ezt meg ezt tegyétek rögvest a lábam elé”.

Szertartásokat végzünk, hogy a mi akaratunk valósuljon meg. Terápiára járunk, mert kínzó kudarcként éljük meg, amikor nem az elvárásaink szerint alakul az Élet. Kétségbeesetten keressük a módot a korlátok nélküli teremtésre, miközben azt se tudjuk, mit kellene egyáltalán megteremtenünk ahhoz, hogy jó legyen.

Milyen a Szeretet?

(Fotó: tweenyrandall.com)

A Szeretet nem kér, nem követel. Nem vár el semmit önmagáért cserébe. Nincs feltételekhez kötve. Csak egyszerűen van, és sohasem fogy el.

Öreg hiba, hogy próbáljuk megérteni a Szeretetet. Hogyne próbálnánk? Hiszen emberek vagyunk, akik igyekeznek megérteni mindent. Mert az a biztonságos, amit meg lehet érteni. Amit fogalmi keretek közé lehet zárni úgy, hogy a kereteken való túllépésétől soha ne kelljen tartani. Csakhogy a Szeretet nem ilyen – nem tűri a ketrecet.

Vele és benne csúfos kudarcot vallanak a logikai összefüggések. A Szeretet emiatt félelmetes. Egyszerre vágyunk rá, s rettegünk tőle.

Olyannyira, hogy az ember bármire képes a Szeretetért. És azért is képes bármire, hogy megvédje a vélt határait. Ezt a két törekvést viszont képtelenség egyszerre, egy időben érvényesíteni. Ebből az ellentmondásból születnek a „Szeretlek, de…” kezdetű szólamok, amiknél emberibb nincsen e világon. Azt a szétválasztottságot mutatják meg, ami minden szenvedés oka, és végső soron az ember tragédiája. Arról árulkodnak, hogy Egység helyett kétség van.

Még ott pislákol bennünk, hogy valahol mélyen egyek vagyunk – elvégre szeretni akarunk –, csak már tartunk is az összeolvadástól. Tartunk egymástól.

Gyógyuljon a Szülő-gyermek viszony!

(Fotó: wallpapers-hd-wide.com)

Amit a Szüleid iránt érzel, saját magad iránt érzed. Amit Róluk gondolsz, magadról gondolod. E Törvény alól nincs kibúvó.

A sorsunk iránti felelősség felvállalása akkor kezdődik, amikor a kamaszkor eget rengető külső-belső csatározásai után egy kicsit lenyugodva végre elfogadjuk, hogy a tudatunk és a tudatalattink egyik legfontosabb mozgatórugója a Szüleinkhez fűződő viszony.

A baj csak az, hogy a mai világban a kamaszkor gyakran élethosszig tart, a viszony pedig iszony marad. Az emberek saját szüleiket és önvalójukat megtagadó félfelnőttként rohangálnak egyik önismereti módszernek becézett félmegoldástól a másikig, ami sajnos mindig csak időleges enyhülést adhat. De az is valami; jobb a semminél. Ám soha nem lesz elég.

A valódi önismereti út a szülőkkel való kapcsolat rendezésével, kisimulásával, kölcsönös harmóniájának megteremtésével indul.

Senki sem állítja, hogy ez könnyű – hiszen az első lépést a legnehezebb megtenni.

Cselekvés vagy nem cselekvés?

(Fotó: RiseEarth)

Nem feltétlenül fog sült galambként a szánkba repülni, amit nekünk szán az Ég. De az sem biztos, hogy véres verítékkel kell érte megküzdeni.

A cselekvés és a nem cselekvés egyensúlyát nehéz megtalálni, mert emberbőrben hajlamosak vagyunk a végletekre, tehát kapkodni vagy ellustulni.

Pedig ha mindig a megfelelő időben alkalmaznánk az aktív és a passzív minőségeket, akkor a fenti és a lenti segítőinknek ezerszer könnyebb dolguk lenne. Addig viszont, amíg ez a kegyelmi állapot bekövetkezik, ők tehetetlenül nézik, ahogy sziszifuszi munkával megássuk magunknak a kis gödreinket, amikbe előszeretettel kuporodunk sírva-ordítva panaszkodni.

Akadnak ugyan sorsszerű mélyedések, amiket nem lehet – és nem is lenne érdemes – elkerülni, de jó részük mégiscsak abból ered, hogy nem tudjuk, mikor (nem) kell cselekedni.

Vagyis tudjuk, mindig tudjuk. Csak nem úgy. Nem azzal, ami a fejünkben lakik, és amit földi értelemben tudatnak hívunk.