Te uralod a gondolataidat, vagy ők uralnak téged?

(Fotó: apower3-coaching.com)

Minden kaput megnyithatsz önmagad előtt a gondolataiddal – de miattuk akár önkéntes száműzetésbe is vonulhatsz.

Miért boldogtalan az, akinek kívülről nézve minden oka meglenne a boldogságra? És hogy tud szívből örülni az, aki a történések nyomán éjjel-nappal zokoghatna?

Az emberi sorsok közötti alapvető különbség sohasem a körülményekben keresendő, hanem a gondolkodásmódban.

Mert nem az események határoznak meg minket, hanem mi határozzuk meg az eseményeket. Mi látjuk el őket „jó” vagy „rossz”, „áldás” vagy „átok” címkével. Mi bélyegezzük meg saját magunkat valamilyennek, majd kinyitjuk az elménket azon impulzusok felé, melyek ezt az énképet erősítik meg… és elzárkózunk azoktól, amelyek nem.

Magyarán kőkemény határokat állítunk fel, holott a lényünk egy része eredendően határtalan lenne.

Amikor azt éljük meg, hogy külső tényezők nem engednek kibontakozni bennünket, valójában mi ácsorgunk a saját magunk előrelépésének útjában, csak a belső világunk kívülről köszön vissza.

A másik ember megváltoztatásának tévedése

(Fotó: ingadora.es)

Ha meg akarod változtatni a másik embert, akkor nem is őt szereted, hanem csak a képet, amit megálmodtál róla a fejedben.

Természetes módon óhajtjuk szépnek, jónak, sikeresnek és boldognak látni azt, akit szeretünk. Igen ám, de a felsorolt jelzők közül egyik sem egyértelmű.

Mit jelent szépnek, jónak, sikeresnek és boldognak lenni… nekünk? Mi van akkor, ha történetesen eltér a fogalomrendszerünk?

Márpedig nincs két olyan teremtett lélek a Földön, aki szakasztott egyformán gondolkodik mindenről. Ennélfogva elképzelhető, hogy olyasmit akarunk rátukmálni a másikra, ami a miénk, nem az ő sajátja. Lehet, hogy másfelé ráncigálnánk őt, mint amerre a bensője húzza.

Néha fájdalmas a rádöbbenés, hogy embertársunknak esze ágában sincs a róla megálmodott képünket valóra váltani. Az pedig még fájdalmasabb, ha megpróbálja, de látjuk őt közben szenvedni.

Az isteni fizetség sohasem kevés

(Fotó: earlytorise.com)

A Teremtő senkit sem ítél alacsony fizetésre. Az ember saját magát ítéli arra, csak könnyebb ráfognia valakire.

A bőség a világ legtermészetesebb alapállapota, mely nem pusztán anyagi értelemben vett gazdagságot jelent, hanem annak a szabadságnak a biztos tudatát, hogy megengedhetjük magunknak mindazt, amit testünk és lelkünk a teljes élethez kíván.

De miért tért el ennyire a teremtett világ az alapoktól? Hogyan fordulhat elő, hogy sokan fillérek számolgatására kényszerülnek, vagy éppen éheznek? Miért nem élünk mindannyian boldog bőségben? A válasz összetett, ugyanakkor borzasztóan egyszerű is egyben.

Összetett, mert egyik fő oka az ellentétpárok megtapasztalásán nyugvó fejlődési lehetőség idelent, a másik pedig az ebből eredően önmagában is komplex, kettősségre fogékony emberi természet. És egyszerű, mert egyetlen fájdalmas kis mondatban össze lehet foglalni, hogy miért nincs meg a természetes anyagi áramlás sokak életében:

Az ember hajlamos rá, hogy Isten akaratát megtagadva ne engedje meg magának a bőséget.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy előbb imádkozunk magasabb fizetésért – és szidjuk az égieket, ha késlekedik az emelés –, minthogy a szüntelenül jelenlévő lehetőségeinkkel élve cselekednénk.

Az önsorsrontás lélektana

(Fotó: workingonthebody.com)

Már tudod, hogy mi lenne az, ami a fejlődésedet szolgálja. Mégis szántszándékkal az ellenkezője mellett döntesz, mert Ember vagy.

Az ember tragédiája pedig dióhéjban ennyi volna: túl kell lépnie a kisbetűs önmagán ahhoz, hogy eljusson a nagybetűs Önvalójához. Ez a legszebb, legnemesebb feladat.

Mégis mi visz rá bennünket arra, hogy a szívbéli hívást érezvén homlokegyenest elfussunk a másik irányba? Ha már tudjuk és ismerjük a Jót, miért cselekedjük mégis a Rosszat? Ha már látjuk a fényt, miért toporgunk továbbra is az árnyékban?

Valószínűleg azért, mert az igazi sorsunkba oltári nehéz „beleállni”. Sokkal egyszerűbbnek tűnik álarcok mögé bújva eljátszani azokat a szerepeket, amelyek látszólag biztos sikerhez vezetnek idelent.

Olyan, mintha mást várnának tőlünk földi ítélőbírók, mint Isten.

Mire vársz?

(Fotó: pxhere.com)

Motoszkál benned, hogy valamit meg kellene tenned. De most még nem lehet. Majd ha ideálisak lesznek a körülmények. És így múlik el az életed…

Megeshet, hogy Istenre vársz, ő pedig rád.

Talán muszáj megmoccannod ahhoz, hogy feléd nyújtsa segítő jobbját. Talán az első lépés megtételével tudnád megpecsételni az Égiek előtt a szándékod komolyságát. Talán annyira mélyre süppedtél az önsajnálatban, és olyan profi lettél az alibigyártásban, hogy elfelejtetted: minden egyes pillanatban korlátlan lehetőségek rejlenek.

Nem vagy egyedül! Rövidebb-hosszabb időre mindannyian megfeledkezünk erről. Hagyjuk, hogy a tudatunkba vésett korlátok foglyul ejtsék a lelkünket is – sőt újabb határokat találunk ki magunknak, mintha a mások által kijelölteken belül még szigorúbbakat szeretnénk. A lelkünk viszont eredendően szabad, így belesodródunk egy veszélyes önellentmondásba. Akarjuk a szabadságot, ám nem merjük vállalni érte a kockázatot.

A kétségek között vergődő embernek pedig itt és most vonzóbb lehet az ismert rossz, mint az ismeretlen jó. Még akkor is, ha az anyagba vetített biztonság csupán tünékeny illúzió.

Hajlamosak vagyunk azt hinni Valóságnak, ami kézzelfogható. Elfelejtjük, honnan jöttünk – és nem figyelünk, hová tartunk. Engedjük, hogy egy különös és idegen Gépezet szabja meg, mit kell gondolnunk, miben kell hinnünk, s mit kell csinálnunk.

A visszatérő problémák áldása

(Fotó: The Negative Psychologist)

Talán Isten igazságtalan csapásainak tűnnek azok a kellemetlen helyzetek, amik újra és újra visszaköszönnek. Pedig mindig lehetőséget rejtenek a szintlépésre!

Manapság mindenki tudatosan fejlődni szeretne. Tanfolyamok, könyvek, előadások, módszerek…

Habzsolni lehet az önfejlesztő ismereteket. De akármilyen életszerűen zajlik a tanok átadása, s akármilyen nagyszerű felismerések születnek a befogadásuk közben, a vizsga a lényeg.

Méghozzá nem az a fajta számonkérés, amire oklevelet adnak – hanem az, amelyiket a való Élet szolgáltatja. Mert szép dolog az elmélet, és tagadhatatlanul megvan a helye a világban, ám a kulcskérdés mégiscsak az, hogy a megtanultakat képesek vagyunk-e hasznosítani a gyakorlatban.

A visszatérő problémák az önismereti körutazás veszedelmesen mély kátyúi, amiket addig kerülget az ember, amíg rá nem ébred, hogy jobban jár, ha inkább verítékes munkával újraaszfaltozza az ominózus részeket.

Egy probléma visszatérésénél óriásit lehet emelkedni – vagy éppen bukni.

Mindennapi kísértéseink

(Fotó: Allan R. Bevere)

A fölfelé és a lefelé invitáló hívást nem mindig könnyű egymástól megkülönböztetni. Sokan az utóbbinak engedelmeskedve is szentül hiszik, hogy útjuk az Égbe visz.

A kísértést a legtöbben úgy képzelik, mint egy szépséges-gaz csábítót, vagy mint egy tábla csokit. Ki-ki a maga gyenge pontja szerint. Tény, hogy bizonyos szempontból ezeket is kísértésnek lehet nevezni.

A legveszélyesebb kísértés mégis az, amit nem nevezünk annak – mert vagy áldásos ösztönzésnek hisszük, vagy észre sem vesszük.

A legtöbb problémánk nem azokból a ballépésekből szokott származni, amiket restellünk előre, utólag és közben… hanem azokból, amikről nem is látjuk, hogy valójában ballépések.

Minden emberi ballépés oda vezethető vissza, hogy rossz helyen keressük Istent.

Sőt, manapság már be sem valljuk, hogy őt keressük, ezért hangzatosabbnál hangzatosabb nevekkel ruházzuk fel. Keressük a boldogságot, a szerelmet, a pénzt, a sikert – és arra megyünk, ahol ezt ígérik nekünk: istenlétet az Istenben-lét helyett. Társteremtői státuszért állunk sorban, miközben rég megkaptuk eleve, csak út közben épp a Társunkról feledkeztünk meg.

Tudd, kit szolgálnak a tetteid!

(Fotó: Strange Notions)

Minden egyes szavaddal, döntéseddel és cselekedeteddel szolgálsz valakit: vagy Istent, vagy ennek a világnak a fejedelmét. Köztes út nincs.

Emberként valamiért szeretjük azt hinni, hogy Jó és Rossz nem létezik. Sőt! Ezt a két komisz kifejezést legszívesebben idézőjelbe tennénk… mintha akkor minden felelősség alól mentesülnénk. Mintha az eleve létező határvonal elmosásával hátradőlhetnénk, hogy igazából úgyse nagyon múlik rajtunk semmi.

Ennek sajnos óriási a veszélye: amíg nem ismerjük el a Jó és a Rossz létezését, addig nem ismerhetjük fel, hogy pontosan mi mozgat bennünket.

Mert valami mindig mozgat. A mérleg nyelve könyörtelenül billen valamerre, nincs apelláta. Egy lépéssel feljebb kerülünk, vagy egy lépéssel lejjebb. Mozdulatlanul nem maradhatunk, mert ha nem döntünk, akkor visznek. Jobb önként menni valamerre, ha már így is, úgy is muszáj számolni a következményekkel.

Fogós kérdés, hogy ugyan ki tartana önként és dalolva a Rossz felé?

Egyrészt az, aki tisztában van az úti céllal, mégis erőteljesebben vonzza. Pont azért vonzza erőteljesebben, mert tudja. Jóleső az a neospirituális szólam, hogy minden ember egyformán fénylény – mi több: fény az éjszakában –, ám a valóság ennél sokkal árnyaltabb.

A megvilágosodás titka

(Fotó: Dreamcatcher Reality)

A megvilágosodásról azt hiszik az emberek, hogy akkor fanfárok szólalnak meg, és babarózsaszínbe borul minden. Pedig nem! Inkább olyan, mint egy hatalmas fejbevágás péklapáttal.

A hiedelem onnan ered, hogy a nagy dolgoktól valamiért elvárjuk, hogy feltétlenül csinnadrattával következzenek be.

Ennélfogva hajlamosak vagyunk összekeverni a lényegeset a látványossal, ami pedig minőségileg két különböző kategória. Mint ahogy a beavatás és a megvilágosodás sem ugyanaz: előbbiekkel telis-tele van az élet valamilyen formában, míg utóbbi azért nem szokott megtörténni minden második órában.

Beavatásról beszélünk, amikor egy „véletlenül” (tehát spontán) vagy direkt (tehát szertartás során) hozzánk vágott puzzle-darabka a helyére kerül, így kiad egy szép képet, amit korábban nem láthattunk teljes egészében. Magyarán mintegy „gombnyomásra” felszínre tör a bennünk lakozó tudás egy része.

A megvilágosodás ezzel szemben olyan, mintha ugyanaz a puzzle-darabka váratlanul teljesen más képet adna ki, mint ami a dobozra volt írva…

Ott állunk tanácstalanul, bambán, némileg kiguvadt szemekkel, hogy ez most komoly-e, s ha igen, akkor vajon mégis mihez kezdjünk vele.

Az „újfajta” spiritualitás sokat ígér, de sohasem lesz elég

(Fotó: AliExpress.com)

Az árnyékvallásként működő modern spirituális tanok és „önfejlesztési módszerek” el sem terjedhettek volna, ha még mindig meglenne bennünk az Istennel való tiszta, élő kapcsolat.

Nem is tudom, mikor kezdődhetett a baj. Talán akkor, amikor az ember megfeledkezett az Istenéről, és elkezdett másikat keresni helyette.

Megüresedett az égi trón, kiírtak hát rá egy közbeszerzési tendert. Amit nem más nyert meg, mint maga a kiíró, tehát az Ember. Odaültette hát saját magát a trónra, hogy a társaival együtt osztozkodjon rajta. Ekkor jelent meg az új bálványimádás, és ekkor tűnt el a világból az alázat. Ekkor lett szitokszó a hit és a vallás; ekkor cserélték le Isten nevét Sorsra meg Univerzumra.

Ekkor kezdtek hétvégi tanfolyamokon képezni Gyógyítókat és Tanítókat. Ekkor lett az általánosítás a bölcsesség etalonja. Ekkor léptek üres idézetek a Szentírás helyébe, s ekkor kapott próféta-igazolványt mindenki, aki a kártyalapokat vagy a bolygókat leste.

Kialakult az a rendetlen világrend, ahol egymástól várnak megváltást és feloldozást az emberek: az Ég helyett csak a másikra néznek.