Mire vársz?

(Fotó: pxhere.com)

Motoszkál benned, hogy valamit meg kellene tenned. De most még nem lehet. Majd ha ideálisak lesznek a körülmények. És így múlik el az életed…

Megeshet, hogy Istenre vársz, ő pedig rád.

Talán muszáj megmoccannod ahhoz, hogy feléd nyújtsa segítő jobbját. Talán az első lépés megtételével tudnád megpecsételni az Égiek előtt a szándékod komolyságát. Talán annyira mélyre süppedtél az önsajnálatban, és olyan profi lettél az alibigyártásban, hogy elfelejtetted: minden egyes pillanatban korlátlan lehetőségek rejlenek.

Nem vagy egyedül! Rövidebb-hosszabb időre mindannyian megfeledkezünk erről. Hagyjuk, hogy a tudatunkba vésett korlátok foglyul ejtsék a lelkünket is – sőt újabb határokat találunk ki magunknak, mintha a mások által kijelölteken belül még szigorúbbakat szeretnénk. A lelkünk viszont eredendően szabad, így belesodródunk egy veszélyes önellentmondásba. Akarjuk a szabadságot, ám nem merjük vállalni érte a kockázatot.

A kétségek között vergődő embernek pedig itt és most vonzóbb lehet az ismert rossz, mint az ismeretlen jó. Még akkor is, ha az anyagba vetített biztonság csupán tünékeny illúzió.

Hajlamosak vagyunk azt hinni Valóságnak, ami kézzelfogható. Elfelejtjük, honnan jöttünk – és nem figyelünk, hová tartunk. Engedjük, hogy egy különös és idegen Gépezet szabja meg, mit kell gondolnunk, miben kell hinnünk, s mit kell csinálnunk.

A visszatérő problémák áldása

(Fotó: The Negative Psychologist)

Talán Isten igazságtalan csapásainak tűnnek azok a kellemetlen helyzetek, amik újra és újra visszaköszönnek. Pedig mindig lehetőséget rejtenek a szintlépésre!

Manapság mindenki tudatosan fejlődni szeretne. Tanfolyamok, könyvek, előadások, módszerek…

Habzsolni lehet az önfejlesztő ismereteket. De akármilyen életszerűen zajlik a tanok átadása, s akármilyen nagyszerű felismerések születnek a befogadásuk közben, a vizsga a lényeg.

Méghozzá nem az a fajta számonkérés, amire oklevelet adnak – hanem az, amelyiket a való Élet szolgáltatja. Mert szép dolog az elmélet, és tagadhatatlanul megvan a helye a világban, ám a kulcskérdés mégiscsak az, hogy a megtanultakat képesek vagyunk-e hasznosítani a gyakorlatban.

A visszatérő problémák az önismereti körutazás veszedelmesen mély kátyúi, amiket addig kerülget az ember, amíg rá nem ébred, hogy jobban jár, ha inkább verítékes munkával újraaszfaltozza az ominózus részeket.

Egy probléma visszatérésénél óriásit lehet emelkedni – vagy éppen bukni.

Mindennapi kísértéseink

(Fotó: Allan R. Bevere)

A fölfelé és a lefelé invitáló hívást nem mindig könnyű egymástól megkülönböztetni. Sokan az utóbbinak engedelmeskedve is szentül hiszik, hogy útjuk az Égbe visz.

A kísértést a legtöbben úgy képzelik, mint egy szépséges-gaz csábítót, vagy mint egy tábla csokit. Ki-ki a maga gyenge pontja szerint. Tény, hogy bizonyos szempontból ezeket is kísértésnek lehet nevezni.

A legveszélyesebb kísértés mégis az, amit nem nevezünk annak – mert vagy áldásos ösztönzésnek hisszük, vagy észre sem vesszük.

A legtöbb problémánk nem azokból a ballépésekből szokott származni, amiket restellünk előre, utólag és közben… hanem azokból, amikről nem is látjuk, hogy valójában ballépések.

Minden emberi ballépés oda vezethető vissza, hogy rossz helyen keressük Istent.

Sőt, manapság már be sem valljuk, hogy őt keressük, ezért hangzatosabbnál hangzatosabb nevekkel ruházzuk fel. Keressük a boldogságot, a szerelmet, a pénzt, a sikert – és arra megyünk, ahol ezt ígérik nekünk: istenlétet az Istenben-lét helyett. Társteremtői státuszért állunk sorban, miközben rég megkaptuk eleve, csak út közben épp a Társunkról feledkeztünk meg.

Tudd, kit szolgálnak a tetteid!

(Fotó: Strange Notions)

Minden egyes szavaddal, döntéseddel és cselekedeteddel szolgálsz valakit: vagy Istent, vagy ennek a világnak a fejedelmét. Köztes út nincs.

Emberként valamiért szeretjük azt hinni, hogy Jó és Rossz nem létezik. Sőt! Ezt a két komisz kifejezést legszívesebben idézőjelbe tennénk… mintha akkor minden felelősség alól mentesülnénk. Mintha az eleve létező határvonal elmosásával hátradőlhetnénk, hogy igazából úgyse nagyon múlik rajtunk semmi.

Ennek sajnos óriási a veszélye: amíg nem ismerjük el a Jó és a Rossz létezését, addig nem ismerhetjük fel, hogy pontosan mi mozgat bennünket.

Mert valami mindig mozgat. A mérleg nyelve könyörtelenül billen valamerre, nincs apelláta. Egy lépéssel feljebb kerülünk, vagy egy lépéssel lejjebb. Mozdulatlanul nem maradhatunk, mert ha nem döntünk, akkor visznek. Jobb önként menni valamerre, ha már így is, úgy is muszáj számolni a következményekkel.

Fogós kérdés, hogy ugyan ki tartana önként és dalolva a Rossz felé?

Egyrészt az, aki tisztában van az úti céllal, mégis erőteljesebben vonzza. Pont azért vonzza erőteljesebben, mert tudja. Jóleső az a neospirituális szólam, hogy minden ember egyformán fénylény – mi több: fény az éjszakában –, ám a valóság ennél sokkal árnyaltabb.

A megvilágosodás titka

(Fotó: Dreamcatcher Reality)

A megvilágosodásról azt hiszik az emberek, hogy akkor fanfárok szólalnak meg, és babarózsaszínbe borul minden. Pedig nem! Inkább olyan, mint egy hatalmas fejbevágás péklapáttal.

A hiedelem onnan ered, hogy a nagy dolgoktól valamiért elvárjuk, hogy feltétlenül csinnadrattával következzenek be.

Ennélfogva hajlamosak vagyunk összekeverni a lényegeset a látványossal, ami pedig minőségileg két különböző kategória. Mint ahogy a beavatás és a megvilágosodás sem ugyanaz: előbbiekkel telis-tele van az élet valamilyen formában, míg utóbbi azért nem szokott megtörténni minden második órában.

Beavatásról beszélünk, amikor egy „véletlenül” (tehát spontán) vagy direkt (tehát szertartás során) hozzánk vágott puzzle-darabka a helyére kerül, így kiad egy szép képet, amit korábban nem láthattunk teljes egészében. Magyarán mintegy „gombnyomásra” felszínre tör a bennünk lakozó tudás egy része.

A megvilágosodás ezzel szemben olyan, mintha ugyanaz a puzzle-darabka váratlanul teljesen más képet adna ki, mint ami a dobozra volt írva…

Ott állunk tanácstalanul, bambán, némileg kiguvadt szemekkel, hogy ez most komoly-e, s ha igen, akkor vajon mégis mihez kezdjünk vele.

Az „újfajta” spiritualitás sokat ígér, de sohasem lesz elég

(Fotó: AliExpress.com)

Az árnyékvallásként működő modern spirituális tanok és „önfejlesztési módszerek” el sem terjedhettek volna, ha még mindig meglenne bennünk az Istennel való tiszta, élő kapcsolat.

Nem is tudom, mikor kezdődhetett a baj. Talán akkor, amikor az ember megfeledkezett az Istenéről, és elkezdett másikat keresni helyette.

Megüresedett az égi trón, kiírtak hát rá egy közbeszerzési tendert. Amit nem más nyert meg, mint maga a kiíró, tehát az Ember. Odaültette hát saját magát a trónra, hogy a társaival együtt osztozkodjon rajta. Ekkor jelent meg az új bálványimádás, és ekkor tűnt el a világból az alázat. Ekkor lett szitokszó a hit és a vallás; ekkor cserélték le Isten nevét Sorsra meg Univerzumra.

Ekkor kezdtek hétvégi tanfolyamokon képezni Gyógyítókat és Tanítókat. Ekkor lett az általánosítás a bölcsesség etalonja. Ekkor léptek üres idézetek a Szentírás helyébe, s ekkor kapott próféta-igazolványt mindenki, aki a kártyalapokat vagy a bolygókat leste.

Kialakult az a rendetlen világrend, ahol egymástól várnak megváltást és feloldozást az emberek: az Ég helyett csak a másikra néznek.

Miért nem lehet megrendelni a Beteljesülést?

(Fotó: DailyOM)

Annyira elvakítanak az elvárásaid, hogy beteljesülésük hiányától szenvedve észre sem veszed életed valódi csodáit, az Égiek ajándékait.

Az embernek olyan a természete, hogy ha valamit nagyon akar, beszűkül a tudata, ráfókuszál az elméje. Kicsit akarni pedig nem lehet, mert az már nem is akarás, csupán a bizonytalanság, a kíváncsiság és a félelem ingatag elegye.

Marad tehát a nagyon akarás – annak minden szépségével és küszködésével. Az akaratra egyébként képtelenség rásütni a „jó” vagy „rossz” bélyeget. Az egy Erő. Mintha egy különleges autó lenne, aminek a sofőrje a mennyországban vagy a pokolban is kiköthet, ha nyomja a gázt; köztes végállomás pedig nincsen. Az akarat ugyanis mindig visz, sodor valamerre. A tudatosság lényege, hogy már érezzük, merre.

Az egyensúlyra fittyet hányva két spirituális véglet terjedt el a beteljesülést célzó akarat ügyében.

Az egyik szüntelen aktivitást követel azt üzenve: „menj, valósítsd meg a kicsi éned akaratát tűzön-vízen át!” Ennél a fejlődés és a tanulás nem más, mint a fix haszon reményében megfizetendő ár. Gyógyulás, szerelem, karrier, siker, boldogság… mindenre létezik már tanfolyam, aminek a végén gondtalanság-jogosítványként értelmezhető oklevél jár.

Óvni azt, ami születőben van

(Fotó: cowichangreencommunity.org)

Ha éppen történik valami igazán fontos, azt nem teszed közszemlére, nem kürtölöd világgá – arra vigyázol.

Nem véletlenül van a világon mindennek egy érési ideje. Amikor már létezik, már testet öltött, de még nincs készen. Óvni kell, hogy békében erősödjön, növekedjen.

Igen ám, csakhogy minden öröm, boldogság és siker manifesztációjakor két ellentétes reflex lép működésbe az emberben. Az egyik, hogy nem szabad gyöngyöt szórni a malackák elé. A másik pedig, hogy rögvest közhírré kell tétetni. Ebből aztán feloldhatatlannak tűnő belső konfliktus tud támadni, ami nyilván kívül is megjelenik.

Itt is igaz, hogy ha végtelen bölcsességet akarunk látni, elég a természetet figyelni: nincs olyan létforma, aminek mindenfajta védelem nélkül, a létező összes környezeti hatásnak kitéve kellene belecsöppennie az életbe.

A fejlődés bele van zárva a téridőbe. Nem lehet erőszakkal kirángatni onnan – vagy ha mégis, hát kiderül, hogy a legkevésbé sem érdemes. Pont ilyen kirángatás történik akkor, ha egy burokba kívánkozó örömcsírácska idejekorán kikerül a napvilágra. Akár szét is éghet, meg is semmisülhet… mintha sohasem lett volna.

Nincs ember, aki ne tapasztalta volna meg egy elkotyogott ötlet halálát, egy kifecsegett kapcsolat hanyatlását, vagy esetleg egy kitrombitált jó hír baljós beárnyékolódását.

Szívből szeretni a másikat: úgy, ahogy van

(Fotó: lovewallpaper.in)

Akkor szeretsz szívből, ha már nem mozivászonnak használod a társadat, és nem vetíted rá a félelmeidet, a vágyaidat. Ha már látod őt magát, az Embert – a fényével és az árnyékával.

Kezdjük ott, hogy szívből szeretni a legkevésbé sem emberi dolog. Mert az ember – a maga anyagi és nem anyagi valójában – a kétpólusú világ szüleménye. A Szeretet viszont csakis Egységben értelmezhető, az a természetes állapota és környezete.

Idelent, a kétségben tehát nem könnyű szeretni, mert ugyanúgy működnek az akadályozó erők is. Belső konfliktusként ez úgy nyilvánul meg, hogy gyakran félünk szeretni. Kívül pedig a belső csatáinkat próbáljuk megvívni, holott a másik emberrel folytatott harcban eleve nem lehet győzni.

Ilyen vívódások közepette próbálunk tehát szeretni. Nem csoda, hogy mára egy kicsit elkopott a szó, s mintha elkopott volna az érzés is. Elvárás-listává silányult a szeretet: azt mondjuk, hogy akkor érezzük magunkat szeretve, ha megkapjuk a másiktól, amit elvárunk tőle. Hajlamosak vagyunk azért adni, hogy kapjunk valamit… nem pusztán az adás öröméért.

„Nem azért szeretlek, mert egyszerűen létezel, hanem azért, amit potenciálisan nyújtani tudsz nekem” – mondja az agyunkban lakó, számító árnyék-szeretet. Ennek is megvan a létjogosultsága, csak éppen nem célszerű összekeverni a Szív Szeretetével.

Kicsi és nagybetűs Mesterek

(Fotó: YouTube / The Quest)

Ma úgy megy, hogy a spirituális piacon körülnézve mindenki kiválaszthatja magának az aktuális igényeinek és a pénztárcájának megfelelő „mestert” – ami súlyos félreértésekhez vezet.

Nem véletlenül tartja a keleti bölcsesség, hogy ha a Tanítvány készen áll, a Mester megjelenik. Addig is bátran lehetünk kisbetűs mesterek még kisebb betűs tanítványai.

Nehéz a téma, nagyon nehéz. Azért, mert mindenki vágyik egyfajta tudásra, ami valamihez – vagy valakihez – közelebb visz. Elkóboroltunk az Istenhez vezető útról, és most kétségbeesetten próbálunk hozzá visszatalálni. Olyannyira elkóboroltunk, hogy mára már az „Isten” szó is kiment a divatból; talán magával a Teremtővel együtt, akinél hajlamosak lettünk sokkal jobban tudni, mire van szükségünk. Istent viszont nem zavarja, hogy helyette most éppen azokat a társainkat dicsőítjük, akik hús-vér aranyborjúként telt házas rendezvényeken kántálják nekünk, mennyire jók vagyunk, és mi mindent teremthetünk önerőből.

Mestert is „magunktól” akarunk szerezni: keresünk egyet a neten vagy a könyvesboltban, esetleg felhívjuk a szomszédét. Hogy legyen valaki, aki segít manifesztálni szívünk csalfa vágyait. Felnézünk rá, ameddig jól végzi a dolgát, tehát hamar jön a kézzelfogható földi eredmény. Ha pedig nem tudjuk azt a bizonyos gyümölcsöt elég hamar leszüretelni, akkor a kisbetűs mestert seperc alatt le lehet cserélni.

A spirituális piac kínálata bőséges – így akármilyen természetű kívánság ébred bennünk, találhatunk hozzá szövetségest.