Óvni azt, ami születőben van

(Fotó: cowichangreencommunity.org)

Ha éppen történik valami igazán fontos, azt nem teszed közszemlére, nem kürtölöd világgá – arra vigyázol.

Nem véletlenül van a világon mindennek egy érési ideje. Amikor már létezik, már testet öltött, de még nincs készen. Óvni kell, hogy békében erősödjön, növekedjen.

Igen ám, csakhogy minden öröm, boldogság és siker manifesztációjakor két ellentétes reflex lép működésbe az emberben. Az egyik, hogy nem szabad gyöngyöt szórni a malackák elé. A másik pedig, hogy rögvest közhírré kell tétetni. Ebből aztán feloldhatatlannak tűnő belső konfliktus tud támadni, ami nyilván kívül is megjelenik.

Itt is igaz, hogy ha végtelen bölcsességet akarunk látni, elég a természetet figyelni: nincs olyan létforma, aminek mindenfajta védelem nélkül, a létező összes környezeti hatásnak kitéve kellene belecsöppennie az életbe.

A fejlődés bele van zárva a téridőbe. Nem lehet erőszakkal kirángatni onnan – vagy ha mégis, hát kiderül, hogy a legkevésbé sem érdemes. Pont ilyen kirángatás történik akkor, ha egy burokba kívánkozó örömcsírácska idejekorán kikerül a napvilágra. Akár szét is éghet, meg is semmisülhet… mintha sohasem lett volna.

Nincs ember, aki ne tapasztalta volna meg egy elkotyogott ötlet halálát, egy kifecsegett kapcsolat hanyatlását, vagy esetleg egy kitrombitált jó hír baljós beárnyékolódását.

Olyan ez, mintha a Teremtő nyomna egy „mégse” gombot valamire, ami pedig már nagyon hiányzott, és aminek a meghiúsulása különösen fájó. Ilyenkor persze rendszerint megvannak a látszólagos felelősök, a bűnbakok: a társak, akikben nem lehet megbízni, s akik kegyetlenül továbbadták a titkot.

A társaink viszont semmi olyat nem tudnak mutatni a számunkra, ami ne lakozna valahol mélyen bennünk is valamilyen formában. Az idejekorán közszemlére tett kincset azonban csak az tudja elsődlegesen elárulni, aki megkapta az Égiektől, aki őrzi. A másik ember csupán másodhegedűs lehet: nincs lehetősége gyöngyöt szórni a disznók elé, ha eleve nem is kapja meg. És röfiszerepbe bújva felfalni sem tudja, ha nincs előtte.

Persze, néha nehéz a gyöngyöt elzárva tartani. Jó lenne előbb felfeszíteni a kagylót, és büszkén mutogatni. Sikert aratni, bókokat bezsebelni, elismerő figyelemben fürödni.

Vagy egyszerűen „csak” másokkal együtt örülni. De hogyan is lehet fontosabb az énünk kisded részét simogató pillanatnyi reflektorfény, mint az ideák testet öltését óvó szentség? Miért is vagyunk képesek kitenni a figyelem kereszttüzének valamit, ami még annyira friss, hogy a legelső próbákat sem állhatta ki? Tényleg megéri vállalni a kockázatot azért a kettő percnyi hátba veregetésért, azért a néhány jó szóért, azért a múlandó elismerésért?

Tényleg jobban számít, mit gondolnak rólunk mások, mint az, hogy esélyt adjunk a dolgoknak a maguk békés rejtekében kiforrni?

Szerencsére mindenkinek lehetősége van erről saját hatáskörben dönteni. A számadás viszont elkerülhetetlen, nem opcionális. Egyszer majd felelni kell arra a kérdésre, hogy mi történt a ránk bízott gyöngyökkel. A falánk malackák pedig aligha lesznek ott, hogy a balhét önként magukra vállalva kisegítsenek.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.