Neked kitől, mitől függ a boldogságod?

(Fotó: Velvet Over Steel)

„Majd ha ez megtörténik, akkor boldog leszek!” – gondolod. Pedig a valódi öröm belülről fakad: nem függ senki és semmi mástól.

Rohanunk valamiért, ami mindig is az orrunk előtt volt, így hát lemaradunk róla. Ez a boldogság paradoxona.

Mert a lét elviselhetetlen könnyűsége nem holmi célszalag, amit nagy elánnal átszakítva örökre benne maradunk a tutiban. Aki ilyen célszalagot keres, annak boldogtalan marad az élete, hiszen sohasem találja meg: mindig azt hiszi, hogy „hú, most már megvan”, aztán előbb-utóbb kiderül, hogy mégsem.

A túlkondicionált elménknek sajnos van egy alaposan kigondolt boldogságképe, melyre leginkább a „szofisztikált” jelző illik – holott az az állapot lenne a legtermészetesebb.

Egyszerű örömben létezni, s örülni annak, ami van. Ez a boldogság maga. Kulcsa pedig nem más, mint a tudatunkba égett hamis ideák elengedése. Amikor a keleti filozófia „vágyak nélküliségről” beszél, a kereszténység pedig a „lelki szegények boldogságáról”, a tévhittel ellentétben nem egy kiégett, örömtelen, bármiben is hiányt szenvedő állapotot céloz meg.

Helyette inkább olyat, amiben az ember nem ácsingózik semmi után, amit Isten az adott helyen és időben (még) nem adott meg neki. Lemond azokról a dolgokról, amelyek a jelenének nem részei, ugyanakkor keblére öleli az itt és most létező ajándékokat.

Ez azért szörnyen nehéz, mert az embernek egészen pici korától fogva határozott elképzelései vannak.

Ilyen-olyan kívül látott vagy belül hordozott mintákkal azonosul, így kialakul a személyisége, a hitrendszere, illetve a gondolkodási, érzelmi és magatartásmintái. Mindannyian össze vagyunk rakva, mint valami építőkockákból készült váracska – miközben a valódi lényünk magva csupán egy apró morzsa valahol legalul, általában gondosan elrejtve, elnyomva.

Hát hogyan lehetne boldog az, aki a boldogságról szóló illúziókat kergeti szüntelenül ahelyett, hogy egy pillanatra megállna és körülnézne?

Olyan tud lenni az élet, mintha egy tízfogásos vacsora bonyolult hozzávalóiért járnánk a drágábbnál drágább boltokat, és halálra idegesítenénk magunkat azon, hogy vajon mit vehetünk meg, mennyiért, milyen formában… mert elfelejtettük, hogy otthon, a kamrában minden megvan.

Bár könnyen lehet, hogy a valódi „minden” kevéssé egyeztethető össze a saját „mindenről” alkotott képünkkel: főleg, ha sáfrányos kakashere-pörköltre vágyakozunk, miközben mit sem sejtünk arról, hogy a kedvencünk a tojásrántotta lenne.

Emiatt fordulhat elő a tragédia, hogy egyszerűen nem vesszük észre az Égiektől kapott lehetőségeket. Félretoljuk a mennyei rántottát, aztán sírunk tovább, amiért nincs kakashere. S amikor végre beteljesül az illúzió szülte álom, és ott gőzölög a vágyott fogás a tányéron, akkor rájövünk, hogy valami nem stimmel, mert mégsem ez kellett.

Rosszabb esetben pedig jön a lelkiismeret-furdalás: „miért nem vagyok boldog, amikor annak kéne lennem?”

Jön a válaszút: vagy a lelkünk legmélyére nézve egyszer csak bevillan előttünk a rántotta képe, vagy kitalálunk magunknak egy újabb abszurd célt, ami sohasem volt a miénk, de legalább sokáig lehet utána loholni… és nem kell felvállalni az önazonos döntések felelősségét.

A boldogság tehát önmagunk megismerésével kezdődik. Majd azzal a felismeréssel folytatódik, hogy úgyis elkerülhetetlenül ránk talál az, ami a miénk.

Ennélfogva itt és most is minden okunk megvan örülni. Persze, csak akkor, ha készen állunk rá, hogy a szabad akaratunkkal ne az innen-onnan ránk rakódott elvárásokra bólintsunk rá, hanem a saját sorsunkra.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.