Miről szól a karácsony?

(Fotó: thepressroom.gr)

Ha a hangzavarban elcsendesedve meghalljuk a saját lelkünket, akkor a díszkivilágítás mögött is észre fogjuk venni az igazi fényeket.

A karácsony nem egy forgatag. Nem az a dolga, hogy elbűvölje az érzékeinket mindenféle színekkel, dallamokkal, ízekkel és illatokkal.

Mégis jó, ha egy kicsit megteszi, hiszen a földi szépség ilyen eszközökkel tudja utánozni az égit. Nekem például a fenyőillatban rejlik valami nagyon mély szakrális jelentés: az szokott róla eszembe jutni, hogy milyen érzés rácsodálkozni erre a világra egészen pici emberpalántaként, és feltétel nélkül szeretve lenni.

A szeretethez – vagy inkább az illúziójához – előbb-utóbb mindannyiunk életében különböző elvárások kapcsolódnak. Így kell teljesíteni, azt kell elérni, úgy kell viselkedni ahhoz, hogy mások elfogadjanak.

Mintha még magának a szeretésnek is meglenne a maga lépésről lépésre kőbe vésett mikéntje, ami bizonyos alkalmakkor – pláne karácsonykor – adótörvényt megszégyenítő szigorral csap le.

A szeretet ünnepéből így lesz a kötelesség ünnepe, meghitt együttlétből pedig olyan feszült színdarab, amire még a bolond se váltana jegyet önként és dalolva.

Ez a veszély szerencsére csak azokat fenyegeti, akik kifelé akarnak ünnepelni. Akik már nem rácsodálkozni szeretnek a világra, hanem megpróbálják a saját dicsőségükre uralni. Akiket már nem érdekel a feltétel nélküliség, mert jobban örülnek neki, ha betartják az általuk szabott feltételeket a társaik. Ilyen menü legyen, olyan süti. A fát muszáj befaragni iksz órára, és minél meggyőzőbb ajándékokat alá tenni. Ráadásul pont most illik szóba állni azokkal, akikkel évente egyszer is bőven elég.

Mindeközben elfelejtődik, hogy mit is szoktunk ilyenkor valójában ünnepelni. A Megváltó érkezését. „Isten és az ember szövetségre lépését.”

Pedig ha tudatosul bennünk ennek a kegyelemnek a súlya, akkor értelmét veszíti a vezekelve prezentált pompa. Nincs miért büntetni sem a társainkat, sem pedig saját magunkat. Nincs miért úgy tenni, mintha minden az ajándékcsomag tartalmán vagy a zserbó állagán múlna.

Nincs miért álszeretetet hazudni, ha a valódi formáját is felismerjük a világban. Megszűnik a megfelelési kényszer, és csak az örömteli várakozás – majd rácsodálkozás – marad.

Ehhez viszont elkerülhetetlen egyfajta elcsendesedés és a kiüresedés az adventi időszakban. Jó mérlegre tenni a mögöttünk álló esztendőt, hogy az Egyetemes Mérce szerint vajon hogyan gondolkodtunk és cselekedtünk. Aztán pedig tudatosítani magunkban, hogy bármi legyen is az értékelés eredménye, az önbüntetésnek semmi értelme. Mert mindenképpen learatjuk a tetteink gyümölcsét. Megenni is kénytelenek vagyunk, így szól a Törvény.

De Isten egyszer már kinyilvánította, hogy bármi történt, ő megbocsátja, s egyúttal küld valakit, aki által megmutatja a Helyes Utat.

Gyönyörű dolog ez, amihez tényleg méltó a föld összes szépségét és finomságát felvonultatnunk. Ha szívből akarjuk.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.