Mire vársz?

(Fotó: pxhere.com)

Motoszkál benned, hogy valamit meg kellene tenned. De most még nem lehet. Majd ha ideálisak lesznek a körülmények. És így múlik el az életed…

Megeshet, hogy Istenre vársz, ő pedig rád.

Talán muszáj megmoccannod ahhoz, hogy feléd nyújtsa segítő jobbját. Talán az első lépés megtételével tudnád megpecsételni az Égiek előtt a szándékod komolyságát. Talán annyira mélyre süppedtél az önsajnálatban, és olyan profi lettél az alibigyártásban, hogy elfelejtetted: minden egyes pillanatban korlátlan lehetőségek rejlenek.

Nem vagy egyedül! Rövidebb-hosszabb időre mindannyian megfeledkezünk erről. Hagyjuk, hogy a tudatunkba vésett korlátok foglyul ejtsék a lelkünket is – sőt újabb határokat találunk ki magunknak, mintha a mások által kijelölteken belül még szigorúbbakat szeretnénk. A lelkünk viszont eredendően szabad, így belesodródunk egy veszélyes önellentmondásba. Akarjuk a szabadságot, ám nem merjük vállalni érte a kockázatot.

A kétségek között vergődő embernek pedig itt és most vonzóbb lehet az ismert rossz, mint az ismeretlen jó. Még akkor is, ha az anyagba vetített biztonság csupán tünékeny illúzió.

Hajlamosak vagyunk azt hinni Valóságnak, ami kézzelfogható. Elfelejtjük, honnan jöttünk – és nem figyelünk, hová tartunk. Engedjük, hogy egy különös és idegen Gépezet szabja meg, mit kell gondolnunk, miben kell hinnünk, s mit kell csinálnunk.

A saját hitüktől és cselekvő erejüktől megfosztott emberek egy istentelen gépezet vak szolgálói.

Ezért jött divatba az önismeret. Olyan korban élünk, amikor egy hosszú út alkalmával mindenkit be kell mutatni a saját Önvalójának, hogy „szia, ez volnál te, fogj magaddal kezet”. Első lépés a hitre ébredés, a második a cselekedet. Mert a hitből származik az erő a cselekvéshez. Aki odáz és halogat, annak a hite még gyenge.

Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy teljes mértékben ideális körülmények valószínűleg sohasem lesznek. Így ha valamit külső tényezőktől teszünk függővé, akkor csak alibit keresünk, hogy ne kelljen vállalnunk a felelősséget.

Rajtunk kívülálló dolgokat hibáztatni sajnos rettentően kellemes. Leveszi rólunk az önfelvállalás terhét, így látszólag megspórolunk vele egy csomó stresszt. A kérdés csak az, hogy milyen árat fizetünk érte?

Hajlandóak vagyunk-e legdrágább kincsünket, az Időnket szánni arra, ami talán nem is a miénk? Képesek vagyunk-e önként benne maradni egy helyzetben, amiről érezzük, hogy két számmal kisebb cipő módjára szorít?

Ha igen, az is egy döntés. De tartozunk magunknak annyival, hogy igyekszünk tudatosan meghozni, a következményeit pedig méltó módon viselni. Mert egyszer majd el kell számolni arról, hogy a mihez tudtunk kezdeni mindazzal a munícióval, amit kaptunk. És akkor fájdalmas lesz azt felelni, hogy vártunk.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.