Mindennapi kísértéseink

(Fotó: Allan R. Bevere)

A fölfelé és a lefelé invitáló hívást nem mindig könnyű egymástól megkülönböztetni. Sokan az utóbbinak engedelmeskedve is szentül hiszik, hogy útjuk az Égbe visz.

A kísértést a legtöbben úgy képzelik, mint egy szépséges-gaz csábítót, vagy mint egy tábla csokit. Ki-ki a maga gyenge pontja szerint. Tény, hogy bizonyos szempontból ezeket is kísértésnek lehet nevezni.

A legveszélyesebb kísértés mégis az, amit nem nevezünk annak – mert vagy áldásos ösztönzésnek hisszük, vagy észre sem vesszük.

A legtöbb problémánk nem azokból a ballépésekből szokott származni, amiket restellünk előre, utólag és közben… hanem azokból, amikről nem is látjuk, hogy valójában ballépések.

Minden emberi ballépés oda vezethető vissza, hogy rossz helyen keressük Istent.

Sőt, manapság már be sem valljuk, hogy őt keressük, ezért hangzatosabbnál hangzatosabb nevekkel ruházzuk fel. Keressük a boldogságot, a szerelmet, a pénzt, a sikert – és arra megyünk, ahol ezt ígérik nekünk: istenlétet az Istenben-lét helyett. Társteremtői státuszért állunk sorban, miközben rég megkaptuk eleve, csak út közben épp a Társunkról feledkeztünk meg.

Sajnos minden olyasmi kísértés, ami azt suttogja a fülünkbe, hogy ezen a világon mi vagyunk a janik – méghozzá egyenként, nem ám kollektíven.

Mert az a nagy kellemetlen helyzet, hogy fenti segítség nélkül valamiféle vegetáló sejttömegek lennénk, akik még az ágyból sem bírnak felkelni. Vagy még azok sem. Kegyelemből kaptuk ugyanis az életünket. Ajándékba, hogy a döntéseink alapján élhessünk a fejlődés mindig adott lehetőségével.

Nem azért vagyunk itt, hogy megvalósítsuk a szüleink, a társadalmunk, vagy akár az egész emberiség álmait. Hanem azért, hogy véghezvigyük, amiért ideküldött bennünket a Teremtőnk. S ami ettől minduntalan próbál minket eltéríteni, azt kell kísértésként felismerni.

Akinek tisztán a szívébe van kódolva egy hívás, egy hivatás, és hiába kapott rá lehetőséget, mégis valami teljesen mást csinál, az bizony egy másik urat szolgál. Aki a lelke mélyén csalhatatlanul érzi, mit kellene tennie, de mégis rest a cselekvésre, az hátat fordít Istennek.

A legveszedelmesebb, hogy ilyenkor hajlamosak vagyunk megideologizálni magunknak, hogy pont ezzel teszünk a kaporszakállúnak lefestett Úr kedvére. Pedig Ő sohasem az igaz utunk megtagadására kér minket, hanem a kísértésekére.

És az ellenoldal legnagyobb trükkje most következik: ideig-óráig képes igaz utunkként láttatni velünk azt, ami soha nem volt, és soha nem is lesz a miénk.

A bölcsek kövét ígéri nekünk, hogy korlátlanul megvalósíthassuk az egyszerre gyarló és zseniális elménk szüleményeit. Amikről elég nehéz eldönteni, vajon mikor okoznak nagyobb galibát: ha kudarcot vallanak, vagy ha megvalósulnak? Hányan rendelnek hófehér paripát maguknak ismeretlen erőkkel szövetkezve, hogy aztán világossá váljon előttük: nem is olyan lovat akartak?

De ha az üzlet megköttetett, a vételárat könyörtelenül fizetni kell.

Ezen a ponton szoktunk Isten felé fordulni, hogy csináljon már valamit a lóval meg a számlával is, hiszen mi abszolút nem tudunk velük mit kezdeni.

Ebből látszik, miért huny szemet a Teremtő a kísértés felett: tudja, hogy ha átmenetileg távolabb sodródunk Tőle, akkor is a visszatalálunk előbb-utóbb az Ő közelébe.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.