Milyen Istenben (nem) hiszel?

(Fotó: ethos3.com)

A belső válság ott kezdődik, hogy megpróbáljuk Istent emberi tulajdonságokkal felruházni: feledékeny, könyörtelen, bosszúálló… satöbbi.

Nem véletlenül tartja a mondás, hogy mindenki magából indul ki. Az egész kép, ami kialakul bennünk valakiről, nem más, mint egy visszatükröződés. Ezt a tükörmizériát viszont nem szabad túlzásba vinni, mert „tükör által homályosan látunk”, ahogy arra Szent Pál int. Ha például egy embertársunk fenékbe tol minket a bevásárlókocsival, nem biztos, hogy annak messzemenő üzenete van a számunkra. Ugyanakkor azzal is érdemes vigyázni, hogy egy-egy konfliktus oka „az én cuccom” vagy „az ő cucca”. Az egyik fél kizárólagos hibáztatása ugyanis általában kapufa.

A hibáztatás egyébként az egyik legemberibb dolog. Egyszerű a lélektana: ami nem tetszik, azért felelőssé kell tenni valakit. Ebben benne van, hogy a nekem nem tetsző dolog „rossz” – hiszen ami tetszene, az a „jó”.

A felelősség kiosztása pedig morális szinten ugyancsak érdekes, hiszen a lelkünk mélyén érezzük, hogy aki egy embertől vesz el, az tulajdonképpen a Nagy Közös dézsmálója, így mindenkitől elvesz. Aki pedig egy társának ad, az hozzátesz valamit az Egészhez. Ez szellemi törvény, a világ egyik működési alapelve. A felelősség tehát eleve tökéletesen ki van osztva, és előbb-utóbb mindenki learatja, amit vetett. Akár szeretné, akár nem.

A baj csak az, hogy nagyon könnyű megfeledkezni erről a fajta rendezettségről. Meg arról a kiegyensúlyozott lelki-szellemi állapotról, amiből jöttünk, és eleve a sajátunk.

Azért, mert ez itt a polaritás világa, ahol egyszerre van jelen két egymással ellentétes impulzus, amiket az egyszerűség kedvéért hívhatunk úgy, hogy Jó és Rossz. Fontos, hogy az Egyetemes Rendezőelv nem csupán az egyik oldalt – tehát a Jót – teremtette, hanem az Egészet, aminek bizony az ellenpólus is része.

Ha ez a rendezőelv (alias Isten) ember lenne, akkor valóban kénytelenek lennénk feltételezni róla, hogy a Rosszat köcsögségből teremtette. Hogy szívasson minket. Hogy pattogatott kukoricán csámcsogva röhögjön és háborogjon a valóságshown, amit kieszelt.

Mégis ki szeret, ki tud hinni egy olyan Teremtőben, aki nem különb a Deákné vásznánál? Ki érzi biztonságban ilyen kezekben a saját sorsát? Nem sokan. Ezért fordultak el mára annyian a valódi, ősi spiritualitástól, amire egyébként a léleknek eredendően igénye van. Ezért terjedt el, hogy mindenáron magunkhoz kell ragadni az életünk teljes körű irányítását, mert azt hisszük, hogy nincs senki, aki „odafentről” segítve jobban tudná.

Olyannak képzeljük Istent, mint egy bolondos havert, aki néha elfelejt felhívni, néha cserben hagy, de évente kétszer hajlandó velünk sörözni, és akkor egy darabig minden rendben van.

Persze, a gondolatszabadság határtalan, így mindenki olyan istenképet őrizget a fejében, amilyet óhajt. Csakhogy a valódi Rendezőelv működési mechanizmusát szinte lehetetlen emberi ésszel felfogni, tehát nem biztos, hogy az agyunkkal kell megközelíteni. Az igazi megértés sem ott szokott történni, hanem egy emelettel lejjebb, a szívben. Míg az elménk cifra hibaüzenet kíséretében dobja vissza azt az állítást, miszerint „az Atya nem egy kaporszakállú fószer, a velünk történő eseményeket pedig csak mi látjuk el Jó vagy Rossz címkével”, a lelkünk azért sejti, hogy van ebben valami.

S amíg ez a sejtelem létezik, nincs veszve semmi.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.