Milyen a Szeretet?

(Fotó: tweenyrandall.com)

A Szeretet nem kér, nem követel. Nem vár el semmit önmagáért cserébe. Nincs feltételekhez kötve. Csak egyszerűen van, és sohasem fogy el.

Öreg hiba, hogy próbáljuk megérteni a Szeretetet. Hogyne próbálnánk? Hiszen emberek vagyunk, akik igyekeznek megérteni mindent. Mert az a biztonságos, amit meg lehet érteni. Amit fogalmi keretek közé lehet zárni úgy, hogy a kereteken való túllépésétől soha ne kelljen tartani. Csakhogy a Szeretet nem ilyen – nem tűri a ketrecet.

Vele és benne csúfos kudarcot vallanak a logikai összefüggések. A Szeretet emiatt félelmetes. Egyszerre vágyunk rá, s rettegünk tőle.

Olyannyira, hogy az ember bármire képes a Szeretetért. És azért is képes bármire, hogy megvédje a vélt határait. Ezt a két törekvést viszont képtelenség egyszerre, egy időben érvényesíteni. Ebből az ellentmondásból születnek a „Szeretlek, de…” kezdetű szólamok, amiknél emberibb nincsen e világon. Azt a szétválasztottságot mutatják meg, ami minden szenvedés oka, és végső soron az ember tragédiája. Arról árulkodnak, hogy Egység helyett kétség van.

Még ott pislákol bennünk, hogy valahol mélyen egyek vagyunk – elvégre szeretni akarunk –, csak már tartunk is az összeolvadástól. Tartunk egymástól.

Az anya tart a gyermekétől, a gyermek meg az anyjától. A férfi tart a nőtől, a nő a meg férfitól. A kicsi tart a nagytól, a nagy meg a kicsitől. A szegény tart a gazdagtól, a gazdag meg a szegénytől. A fehér tart a feketétől, a fekete meg a fehértől. Ők mind tartanak egymástól. Mit is? Távolságot.

A távolság és az elkülönülés pedig a Szellem számára természetellenes létállapot. A Lélek már tud a kettészakadásról, a Testnek pedig a saját mikrokozmoszának gondos körülhatárolása egyenesen létfontosságú.

Hát mitévő legyen az ember, akinek megadatott mind a három? Azt a kis univerzum-darabkát védje, amit saját magaként határoz meg? Vagy éljen azzal a tudattal, hogy ő valaminek a fele? Esetleg lankadatlanul törekedjen az Egység elérésére?

Aki elbírja az őszinte választ, annak adott a háromszoros igen. Részben emiatt kaptuk ajándékba az Időt és a Teret, hogy el tudjuk osztani a szinteknek megfelelő működéseket. Egyszerre, egy helyen nyilván nem sikerülhet. Bár a gondos kivitelezésünknek hála, a két karunk egyikével magunkhoz húzhatunk valakit – vagy valamit – csupán azért, hogy közben teljes erőből eltaszíthassuk a másikkal. Csak ebben mi magunk fáradunk el az egész lényünkkel. Ez nem siker.

A siker az, amikor felismerjük, hogy a Szeretetnek nincs eleje és nincs vége, van viszont áramlása. Elzárkózhatunk előle, küzdhetünk ellene, de akkor az életünk üres és értelmetlen marad.

Amikor pedig már elég volt az ürességből, jobb ötlet híján végre megnyitjuk magunkat ennek az áramlásnak. Nemcsak a kisujjunkat mártjuk bele, hanem beengedjük az egész önvalónkba. Talán csak egyetlen percre vagy egy pillanatra. De az is valami. Sőt az a Minden, amit idelent meg lehet tapasztalni.

A Mindenben viszont Semmivé lesz az a részünk, amelyik a saját jogán akart Mindenné válni.

Amelyik odarakta a vesszőt és a „de” szócskát a „Szeretlek” mögé. Az ő kedvéért néha még a kisujjunkat is vissza kell rántani. Csak az a kérdés, hogy megéri-e engedelmeskedni neki.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.