Kinek az akarata legyen meg?

(Michelangelo: Ádám teremtése)

Ha nem az van, amit te akarsz, akkor kapásból feltételezed, hogy nincs Rend a világban: az Isten sohasem létezett, vagy minimum elment szabadságra.

Valamit mindig akar az ember. Úgy lett kitalálva, megteremtve. Akad, aki gyorsan akar és mindent, míg mások szép komótosan akargatnak, mert a megvalósulásra még nem állnak készen. Az akarat – mint fogalom – önmagában nem jó vagy rossz: egy hajtóerő, egy energia. Cselekvéseink mozgatórugója. Igen ám, de nem mindegy, hogy honnan jön az akarat, mi a forrása. Hiszen akarni több szintről is lehet, így nem minden akaratunk beteljesülése hoz emelkedést és örömérzetet.

Eddigi megfigyeléseim szerint három akarati szint létezik: az alacsonyabb rendű ego-késztetés, az érzelmek uralta lélek-vágyódás, illetve a legfelsőbb szellemi indíttatás.

Nem azt mondom, hogy az első kettőt hagyni kell a francba, mert általuk is tapasztalhatunk fantasztikus dolgokat. Sőt, a fejlődéshez ugyanúgy szükségünk van az anyagi és a lelki akaratunk következményeinek átélésére – ha ez nem következik be, akkor marad az örök „mi lett volna, ha” tüske. Ez a tüske pedig veszélyes, hiszen igenis jobb nekimenni a falnak, feltápászkodni és továbbmenni, mint egy(?) egész életen át az elszalasztottnak vélt lehetőség miatt keseregve mérhetetlen mennyiségű energiát elpazarolni.

Semmilyen akaratot nem szabad lebecsülni. Sem a sajátot, sem a másét. Sem a kicsinyesnek tűnőt, sem a nagyratörőt. Azért nem, mert mindegyik egy-egy kulcsot rejt – a természetétől függően lefelé vagy fölfelé. Márpedig a kulcsot nekünk kell kézben tartani. Ha a kulcs tart kézben minket, akkor az meglehetősen ciki.

A „szabad akarat” tulajdonképpen „szabad cselekvést” jelent. Mivel az akaratot bonyolult lélektani és spirituális összefüggések eredményeként készen kapjuk, csak azt tudjuk meghatározni, hogy mire használjuk. Én például észrevettem magamon, hogy egy csomó mélyen belém kódolt akarat nem is az enyém, így a beteljesülésekor sem tapsikolok örömömben: csak nyugtázom, hogy „ez is megvolt”, mintha egy sokáig halogatott vécépucolás lenne.

De ha nem az enyém az akaratom, akkor kié?

Van olyan, ami a nyakamon maradt a múltamból, de ma már idegen – annyira távol került a folyton változó önvalómtól. Van olyan, amit a családfámról szakajtottam édes vagy keserű gyümölcsként. Van olyan, amit a tágabb közösség, a társadalom kódolt több-kevesebb sikerrel belém. Van olyan, amelyik az evilági hívságokra vevő ösztön-énemé. Van olyan, amelyiket a sors-szálak különös összefonódásával egy régről ismerős lélek vagy helyzet élesztette bennem újra.

Ezért érezhetjük néha, hogy nincs Rend a világban. Annyi mindent akarsz egyszerre te is és én is, hogy könnyű elveszíteni a fonalat. Emiatt mennek tönkre életek, emiatt buknak el reményteli kapcsolatok. Mert össze-vissza-keresztbe akarunk.

Igazából csak egyetlenegyet kellene akarnunk: hogy minél inkább azonosulni tudjunk a legtisztább szellemi hajtóerővel. Ennek a forrását ízlés szerint hívhatjuk Felsőbb Énnek, Egyetemes Rendezőelvnek, Allahnak, Élohimnak, Ísvarának vagy éppen Istennek.

Igazi boldogságot és szabadságot csak az ilyen akarattal való egybeolvadás hozhat el. Ehhez képest a többi akargatás – bármennyire égető is –, csupán tingli-tangli izéke. Emberként viszont el kell fogadnunk, hogy a tingli-tangli izékék is lehetnek jók, azoknak is megvan a létjogosultságuk. De bármilyen akaratnak engedelmeskedve cselekszünk, semmi sem mentesít a felelősség alól. Minél inkább sikerül ezt észben tartani, annál inkább Rend lesz a Káoszból.

Szeretettel:

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.