Ki mondta, hogy muszáj?

(Fotó: ErAn Croitoru)

Az életben nincsenek muszáj-dolgok. Minden kötelezettségünk olyan, hogy saját magunk vállaltuk.

Az embernek szabad akarata van, amit még a Jóistenke is tiszteletben tart.

Ez állandó felelősséggel jár: akkorával, hogy érthető módon jólesik néha úgy tenni, mintha nem is volna. Kényelmes külső tényezők szorításával magyarázni a döntéseinket, holott a lelkünk igazából nem ismer korlátokat.

Nagyszerűen meg tudjuk magyarázni, hogy éppen miért nem alkalmas az időpont annak a tervnek a megvalósítására, amiről legbelül tudjuk, hogy a elidegeníthetetlenül hozzánk tartozik, csak nem feltétlenül egyeztethető össze az innen-onnan ránk rakódott elvárásokkal.

Remekül bele tudunk süppedni egy társadalmilag elfogadott életbe, ahol elismerésért teperve alakítjuk a szerepeinket… egy darabig, csak aztán jön a feketeleves.

Hiába vagyunk kívülről nézve sikeresek, ha közben nem fogadjuk el, hogy sorsunk a szabad akarat, az isteni kegyelem, illetve korábbi cselekedeteink következményeinek különös szövedéke.

Mindig van választási lehetőség. Mindenre lehet igent vagy nemet mondani. A körülöttünk lévő történéseket ugyan nem határozhatjuk meg – ám a rájuk adott válaszunkat mindenképpen. A körülmények gyakran eleve adottak – de a döntés is, miszerint hagyjuk-e, hogy azok határozzanak meg bennünket.

Senki sem kényszeríti például mókuskerékszerű munkavégzésre az embereket, hiszen önként és dalolva, magától értetődő módon mennek bele. Senki sem kéri tőlük, hogy boldogtalan kapcsolódásban fonódjanak össze, mégis hajlamosak megtenni, mert akkor nem szükséges a kicsi énjüket fenyegető egybeolvadástól tartani.

A korlátok nélküli teljesség megéléséhez bátornak kell lenni.

Túllépni a külső muszáj-kategóriákon, és egy kicsit befelé figyelni. Meglátni és elfogadni azt, hogy mi vállaltunk mindent, ami az életünkben van – akár egy kicsit magasabb szinten mondtunk rá igent, akár a földi tudatunkkal.

A megpróbáltatások így egészen más megvilágítást kapnak: rájövünk, hogy egy részük tulajdonképpen „álruhás áldás”, mert valami fantasztikusat hoz az életünkbe, a többi pedig olyasmi, amit itt és most talán még nem tudunk hová tenni, de tisztában lehetünk vele: később úgyis meglátjuk benne a rendszert, elvégre a világ természetes állapota a Rend.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy aki tudatában van önnön muszájtalanságának, abban előbb-utóbb óhatatlanul kialakul az alázat, s emiatt az ajándékokat és az elismerést is másképpen fogadja.

Szerényen, áhítattal. Mert tudja, hogy a világ semmivel sem „köteles” kiszolgálni minket, így kapni kegyelem.

Ugye, mennyire más muszáj-teendők között vergődve, mint belesimulva a sorserők működésébe?

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.