Ki és mi beszél belőled?

(Fotó: Catliv / DeviantArt)

Nem könnyíti meg a sorsod, ha félelmeken, fájdalmakon és múltbéli terheken keresztül kapcsolódsz másokhoz.

Mindannyian emiatt bukdácsolunk – pedig akár nyílegyenes is lehetne az utunk, ha az igazi önvalónkkal fordulnánk egymáshoz.

De sokszor még nem tudunk… mert bántottak minket, és mi is bántottunk.

A sérülések emléke életeken és generációkon át belénk ivódott. Olyan felmenőink kínjait is hordozzuk, akiknek még a nevét sem tudjuk. Olyan régi ballépések után fájlaljuk a bokánkat, amiknek az emléke mélyen a felszín alatt szunnyad.

Sebzett vadként reagálunk a simogató kézre, s valamiért azt hisszük, hogy szüntelenül menekülnünk kell.

Bizalmatlanság uralkodik el rajtunk, miközben vágyunk a szeretetre – s a bizalom maga a legédesebb anyanyelvünk lenne.

Tulajdonképpen mindenki emiatt kér segítséget. Mert a felhalmozódott fájdalommennyiség mostanra elért egy olyan kritikus szintet, hogy össztársadalmi feloldozás szükséges. Amit ki így, ki úgy talál meg… de megtalálhatja, ez a lényeg.

Nincs olyan testi-lelki probléma, aminek a fő okai között ne lenne ott, hogy álarcok mögé bújva szólunk egymáshoz.

Mert elvileg úgy biztonságos. Ez viszont egy ravasz illúzió, mely elválaszt a boldogságtól. Elválaszt bennünket egymástól. Sőt: elválaszt Istentől és önmagunktól.

A gyógyulás egyetlen lehetséges módja, ha hajlandóak vagyunk lefejteni a rengeteg maszkunkat, és őszinte érdeklődéssel szemügyre venni, hogy ki bújik meg alatta.

Pont annyira láthatjuk tisztán az embertársainkat, mint amennyire tisztán látjuk saját magunkat.

És mivel hasonló a hasonlónak örül, a világosság a világosságot, a homály pedig a homályt vonzza.

A tisztulás nem egyszerű, de annál gyönyörűbb folyamat. Ott kezdődik, hogy meg kell vizsgálni hozzá minden egyes tettünket, szavunkat és gondolatunkat.

Vajon mi hívja életre őket, hová jutunk általuk? Tényleg ahhoz visznek közelebb, ami felé szívből tartunk, vagy valami egészen máshoz?

Kinek a sorsát éljük, kinek a batyuját cipeljük a vállunkon?

Csak nem a szüleinkét, nagyszüleinkét… vagy bárkiét, akiét karmikusan megörököltük, netán szeretetből önként és dalolva magunkra vettük? Esetleg egy gyermekkori megrázkódtatás vagy régi elfojtás beszél belőlünk?

Valószínű, hogy az adott helyzettől függően bármelyik – akár egyszerre mind.

Csoda-e hát, hogy kapcsolataink a legnagyobb jellemformáló erővel bíró tanítóink? Amikor két idelent megtépázott lélek néz egymással szembe, s megvan az esélyük rá, hogy meglássák az Igazat, a Szépet

De csak akkor, ha saját magukban már felfedezték, különben esélyük sincs!

Így hát valahányszor írnánk, mondanánk vagy cselekednénk valamit, érdemes előbb szívből feltenni a kérdést: „ezt tényleg pont így szeretném?”

Aztán ha világbéke nem is lesz belőle – hiszen aligha várhatjuk el, hogy mindenki így tegyen –, belső béke viszont igen. Már megéri, ugye?

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.