Kérdőjelezd meg saját magad!

(Fotó: borntobloom.today)

Valóban oda visz az utad, ahol lenni akarsz? A gondolataid, az érzéseid és a vágyaid tényleg a tieid – vagy csak batyu módjára cipeled őket, mint valamiféle belsővé tett terheket?

Néha alaposan ki kell faggatnunk magunkat, máskülönben könnyen belesüppedünk a régi mintákba: vagy a sajátunkba, vagy másokéba.

A kettő között igazából nincs különbség, hiszen –folyamatos változásban lévén – ami a régi énünké volt, már egyáltalán nem biztos, hogy itt és most is a miénk.

Előfordulhat, hogy észrevétlenül visszacsúszik az erős közepes kategóriába a kedvenc ételünk, esetleg egy embertársunknak csupán a sok évvel ezelőtti verzióját szeretjük és tiszteljük.

De azért újra és újra megpróbáljuk azt az ételt, hátha olyan lesz, mint rég. Újra és újra megpróbálunk elbeszélgetni azzal az emberrel, hátha ő is olyan lesz, mint rég. Ám pont ez az élet leggyönyörűbb nehézsége: hogy minden változik. Mi is, a többiek is. Sőt, még az ételek is!

Örök boldogtalanságra ítéli magát az, aki mindig a megszokottat, a régit keresi, miközben az újnak nem tud örülni.

Éppen ezért állandóan érdemes feltenni a kérdést: ezt most vajon ki gondolja és érzi bennem? Ki cselekedne a nevemben? „Nyilván én!” – vágja rá az ego, akit a világért sem kell bántani, mert hasznos és jó… Csak hát felmerül a kérdés, hogy ki az az „én”.

Mindannyian testi-lelki-szellemi lények vagyunk, egyedi és változatos utakon. De van egy csomó dolog, amit magunkkal hoztunk: sejtjeinkben hordozzuk az őseink örömét és bánatát, meg a saját korábbi köreink lenyomatát. Ezt pedig nem egyszerű leválasztani arról, hogy most vajon mi lehet az önként vállalt, Istentől kapott feladatunk.

A sorsfeladat megvalósításához ugyanis minden esetben túl kell lépni önmagunkon.

Vagy legalábbis a személyiségünk, a berögződéseink és a késztetéseink azon részén, amit a sajátunknak hiszünk, viszont már nem a miénk. Persze, a túl-nem-lépés mellett is dönthetünk, ha jó nekünk így. Bár az a faramuci helyzet szokott fennállni, hogy nagyon nem jó így, csak szeretnénk azt hinni.

Mert az a kényelmes, amit ismerünk. A járt utat biztonságosabbnak érezzük – még akkor is, ha tudjuk róla, hogy nem egészen oda visz, ahová egyébként szeretnénk. De legalább tudjuk, hová visz! Máris sokkal kevésbé tűnik kockázatosnak, mint az újdonság látszólag szeleburdi, hóbortos és kiszámíthatatlan varázsa.

Milyen lenne az élet, ha megkérdőjeleznénk saját magunkban mindent, a külső-belső megnyilvánulásainkat is beleértve? Játékos, izgalmas és könnyed!

Eltűnne rólunk a nyomás, hogy milyennek kell lennünk, illetve a dolgoknak milyeneknek kell lenniük. Lehet, hogy éjfélkor fenn találnánk magunkat egy hegytetőn, hogy csillagokra lessünk. Lehet, hogy fagylaltgombóccal díszített palacsintát ennénk reggelire, mert a bal bokánk se kívánja a kávét meg a pirítóst, de tényleg!

Lehet, hogy hétköznap délben elmennénk macskát venni az ország túlsó végébe, mert itt és most az a cselekvés volna nekünk természetes. Lehet, hogy legszívesebben a feje tetejére állítanánk a napirendünket, mivel minden egyes pontját a korábbi mintáink együttese – vagy az azokkal való szembeszegülés – hívta életre.

Ha belül határozott „igen” a válasz, akkor a külvilág kérdései a legkevésbé sem számítanak.

Hát ezért célszerű mindig megkérdezni az önvalónkat.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.