Honnan jön a sugallat?

(Fotó: theatlantic.com)

Mi van akkor, ha mindaz, amit eddig isteni iránymutatásnak hittél, csupán a mély tudatalattid kivetülése volt?

Óriási a megérzések és a sugallatok szerepe az életünkben – még akkor is, ha nem tudatosítjuk, vagy akár egyenesen tagadjuk a meglétüket.

Emberi természetünk alapvetően fogékony az érzékszerveken túli érzékelésre. Igen ám, csakhogy ennek a bizonyos „megfoghatatlan” érzékelésnek többféle forrása lehet. És aligha mindegy, hogy ki vagy mi suttog a nem fizikai fülünkbe.

Először is suttoghat maga a Jóistenke, illetve az Ő tervének megvalósítását elősegítő égiek. Létezik tehát isteni sugallat, és bárki bármikor megkaphatja, amikor szüksége van erre a kegyelemre. Feltétele a tiszta tudat és a tiszta érzékelés – ami nem intellektuális szint függvénye, sőt minél kevésbé túlkondicionált az agy, minél kevesebb evilági „spammel” tömték tele, annál nagyobb az esélye.

Az isteni sugallat sohasem kőkemény utasítás, sokkal inkább lágy és kétségeken túli ösztönzés, ami elsőre meglepő lehet ugyan, de aztán mégis meleg hálával tölti el az ember szívét.

Mivel kétpólusú világban élünk, a másik sugallat-forrás az, amelyik Egység helyett kétségbe akar taszítani – szóval nem árt résen lenni.

A valódi utunkról letéríteni hajlamos megérzések általában nyilallnak, határozottan tiltanak vagy parancsolnak, azonnali cselekvést követelnek, és egy ideig csőlátásúvá degradálnak ahelyett, hogy kiszélesítenék a gondolati horizontunkat.

Nem akarnak teret engedni az elmélkedésnek, a megfontolásnak. Mintha fenyegetés is érkezne velük, hogy engedelmesség híján rögvest vége lesz a világnak. Elsődleges hajtóerejük az a két érzés, amivel az Ellenoldal általában dolgozik: a félelem és a bűntudat. Ilyen indíttatásból pedig nem sok jót tud az ember teremteni.

Előfordul olyan is, amikor a sugallat forrását nem kívül kell keresni, mert nem felettünk álló Erők üzengetnek telepatikus gyorspostával, hanem a saját tudatalattink vetítőgépe kapcsol be, hogy lejátssza a már untig ismert vagy régóta vágyott mozifilmet.

Az ezerszer végigrágott képek talán kevésbé veszélyesek, mint a megelevenedett vágyálmok, amik annyira jólesnek az egónak, hogy kételkedés nélkül hajlamosak vagyunk elfogadni őket az égi szférából valónak.

Ekkor jön a csapda, mert akár életeken éveken át összekeverhetjük Isten akaratát a sajátunkkal, s a célfókuszra beszűkült tudatállapotban még véletlenül sem tudunk annak örülni, ami éppen van.

Éhen halunk banánra várva a lédús gyümölcsöktől roskadozó körtefák alatt. A kérdés annyi, hogy mikor unjuk meg a virtuális banánt, és tanulunk meg az ízlelhető-tapintható körtének örülni.

Mikor fejlődik ki bennünk a megkülönböztetés aranyat érő képessége, amivel górcső alá veszünk minden egyes sugallatot, megérzést?

És ki merjük-e akár csak egyszer is jelenteni, hogy hálásan köszönjük az effajta érzékelés csodálatos képességét, de most egy kicsit inkább arra figyelnénk, ami a hús-vér világunkban történik – hátha éppen ez tartogatja a legnagyobb előrelépést?

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.