Gyógyuljon a Szülő-gyermek viszony!

(Fotó: wallpapers-hd-wide.com)

Amit a Szüleid iránt érzel, saját magad iránt érzed. Amit Róluk gondolsz, magadról gondolod. E Törvény alól nincs kibúvó.

A sorsunk iránti felelősség felvállalása akkor kezdődik, amikor a kamaszkor eget rengető külső-belső csatározásai után egy kicsit lenyugodva végre elfogadjuk, hogy a tudatunk és a tudatalattink egyik legfontosabb mozgatórugója a Szüleinkhez fűződő viszony.

A baj csak az, hogy a mai világban a kamaszkor gyakran élethosszig tart, a viszony pedig iszony marad. Az emberek saját szüleiket és önvalójukat megtagadó félfelnőttként rohangálnak egyik önismereti módszernek becézett félmegoldástól a másikig, ami sajnos mindig csak időleges enyhülést adhat. De az is valami; jobb a semminél. Ám soha nem lesz elég.

A valódi önismereti út a szülőkkel való kapcsolat rendezésével, kisimulásával, kölcsönös harmóniájának megteremtésével indul.

Senki sem állítja, hogy ez könnyű – hiszen az első lépést a legnehezebb megtenni. Azért nehéz, mert idelent a szülő-gyermek kapcsolat a legelső, a legmeghatározóbb és a legmélyebbre ható. Akkor is, ha a „jó vagy rossz” kétpólusú mérlegére téve valamiért kijelenthető, hogy csúfosan megbukott. Akkor is, ha mindvégig gyümölcsöző és harmonikus. Sőt akkor is, ha történetesen egyszerre van jelen benne mind a két véglet: a harmónia és a diszharmónia különleges, semmihez sem hasonlítható elegye.

A szülő-gyermek viszony eleve egyensúlytalanságból indul, mivel tudati szinten nem kölcsönös az adok-kapok. A szülő kénytelen adni, a gyermeknek pedig muszáj kapni az életben maradáshoz. És csak az a szülő tud teljes szívből adni, aki annak idején maga is teljes szívből kapott – vagy ha nem pont úgy, akkor az ebből származó sebek java része benne már meggyógyult.

Elárulok egy titkot.

Nem az a szülő-gyermek kapcsolat tökéletes, amelyik csillogó-villogó,„problémamentes”. Hanem az, amelyikben nemcsak, hogy mindenki tisztában van a szerzett és okozott sebekkel, hanem lélekből jövő szándéka is meggyógyítani őket.

Az ember tragédiája, ha feltétel nélküli szeretetre vágyik, de ő maga még (vagy már) képtelen azt nyújtani. Még képtelen, mert nem is tudatos a saját sebeire, amik miatt ösztönből ő is sebez. Vagy már képtelen, mert magából a feltétel nélküli szeretetből érkezett, és egy darabig még romlatlanul hordozta magában, miután megszületett… csak aztán jöttek a földi körülmények: a jó és a rossz, a fekete és a fehér, az Egység helyett a kétség.

Felnőtt csak abból lehet, aki ezt tudja, látja és érzi egyszerre. Aki tisztában van vele, hogy akármit is kapott a szüleitől, az a legjobb volt az adott körülményekhez képest. A lehető legáldásosabb „csomag”, ami a közös fejlődéshez kellett.

Aki pedig megtagadja a szüleit, lényegében saját magát tagadja meg. Aki őket nem tiszteli, nem tiszteli saját magát sem. Ennek a kapcsolatnak a gyógyulása elengedhetetlen ahhoz, hogy bármi más meggyógyuljon az Életben.

S amikor az egyik fél eljut odáig, hogy kérjen ehhez elég Erőt és Bölcsességet, a Harmónia a másikba is óhatatlanul átáramlik – a belső gyógyulás így előbb-utóbb külsővé lesz.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. rien szerint:

    Teljesen egyet értek azzal, hogy a szüleinkkel lévő kapcsolat az egyik legfontosabb tényező az életünkben, ez tagadhatatlan. Azonban számomra túlzásnak tűnik az önvaló és a szülőkkel való viszony annyira szoros összefűzése, mint ahogy a bejegyzésből kihallatszik, gondolok itt arra, hogy “aki megtagadja szüleit, saját magát tagadja meg”.
    Azt nem állítom, hogy az önismeret rögös útján ne lenne fontos állomás megvizsgálni az egyén kapcsolatát a szüleivel, ez valóban szükséges. Ám én azt hallom ki az írásodból, hogy már-már azonosulni kellene a szüleinkkel. Lehetséges, hogy rosszul értelmeztem, de ilyen formában ezzel nem tudok egyet érteni.
    Nem akarom bő lére engedni a kommentemet, dióhéjban csak, hogy szerintem valóban, a szüleink meghatározó szereplői életünknek (akár tetszik akár nem), de azt kétlem, hogy személyiségünk alfái és ómegái lennének.

    1. Erframe szerint:

      Hmm… bennem nem merült fel az azonosulás kérdésköre, mert már alapvetően nem tartom fontosnak, hogy azonosuljak bármivel. Mindenesetre érdekes a felvetésed. Szerintem másik emberrel aligha lehet azonosulni, legfeljebb a róla kialakított képpel – ami pedig újabb dilemmát helyez előtérbe.

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.