Mindenkinek él egy kép Rólad a fejében – ami részben igaz, részben pedig illúzió. Pont úgy, mint amit Te gondolsz saját magadról.
A boldogtalanság egyik első számú forrása, ha e világi szerepeinkbe süppedvén a személyiségünkkel azonosítjuk magunkat.
Határozottan tudni véljük, kik vagyunk valójában. Összeállt a fejünkben egy jelző- és állításhalmaz, amit töprengés nélkül működtetünk a mindennapokban. Réges-régi, vagy éppen másoktól „megörökölt” dolgokat kezelünk úgy, mintha itt és most ránk vonatkozó cáfolhatatlan igazságok volnának.
A baj csupán annyi, hogy a megcsontosodott tévképzetek miatt vonakodunk igent mondani arra, ami tényleg a miénk.
Egyfelől óhatatlan és természetes, hogy minden embernek legyen önmagáról egy stabil képe. Másfelől viszont ez a stabilitás nem mehet a rugalmasság rovására, mert folyamatosan alkalmazkodni kell a korszellemhez és a lehetőségekhez.
Ha valaki például kitalálja, hogy a csillaggyümölcs a kedvence, s fűnek-fának hevesen érvel mellette, ráadásul nem is hajlandó semmi másra ránézni helyette, igencsak bajban lesz, amikor az amúgy sem túl nagyszámú hazai lelőhelyen kifogy a készlet. Fintorogva néz majd az almára meg a körtére – pedig lehet, hogy a Jóistenke azért küldi neki pont azokat, mert olyan tápanyagokra van szüksége.
A túlzottan berögzült személyiségkép attól választ el bennünket, amihez közelebb szeretnénk kerülni a védelmével. Önmagunktól… és ez valóra (nem) vált lázálmok tragédiájává teheti az életünket.
Nehéz megmondani, mikor járunk rosszabbul: ha valóra válnak, vagy ha nem? Ha tényleg megkapjuk azt, amit merő tévedésből tartunk jónak saját magunk számára, vagy ha benne rekedünk a rögeszmés ácsingózásban? Valószínűleg nincs olyan ember, akinek ne lett volna már része mindkettőben. Mégsem egyszerű tanulni az ilyen esetekből, mert…
Az önmagunkról alkotott kép folyamatos megújítást, változtatást, frissítést igényel. Sőt: néha porig kell rombolni, hogy az alapkövektől újjáépíthessük egészen a tetőcserepekig.
Ezt a szinte sziszifuszi, fáradságos munkát általában nem fűlik a fogunk szorgalmi feladatként elvégezni. Ezért teszik meg nekünk a Sorserők azt a szívességet néha, hogy olyan helyzetek elé állítanak, amikor látszólag mindent meg kell kérdőjeleznünk, ám igazából „csak” önmagunkat.
A kép, ami a saját fejünkben él rólunk, semmivel sem valódibb másunk, mint egy közepesen előnytelen, de legalább szétretusált kétdimenziós fotó.
Persze, elcsíphetünk egy-egy olyan pillanatot, ami a „kicsi énünk” helyett lényünk esszenciáját örökíti meg. De ezt nem gyorstalpaló tanfolyamokon oktatják, és nem mindig könnyű szembesülni vele…
Szeretettel:
