Cselekvés vagy nem cselekvés?

(Fotó: RiseEarth)

Nem feltétlenül fog sült galambként a szánkba repülni, amit nekünk szán az Ég. De az sem biztos, hogy véres verítékkel kell érte megküzdeni.

A cselekvés és a nem cselekvés egyensúlyát nehéz megtalálni, mert emberbőrben hajlamosak vagyunk a végletekre, tehát kapkodni vagy ellustulni.

Pedig ha mindig a megfelelő időben alkalmaznánk az aktív és a passzív minőségeket, akkor a fenti és a lenti segítőinknek ezerszer könnyebb dolguk lenne. Addig viszont, amíg ez a kegyelmi állapot bekövetkezik, ők tehetetlenül nézik, ahogy sziszifuszi munkával megássuk magunknak a kis gödreinket, amikbe előszeretettel kuporodunk sírva-ordítva panaszkodni.

Akadnak ugyan sorsszerű mélyedések, amiket nem lehet – és nem is lenne érdemes – elkerülni, de jó részük mégiscsak abból ered, hogy nem tudjuk, mikor (nem) kell cselekedni.

Vagyis tudjuk, mindig tudjuk. Csak nem úgy. Nem azzal, ami a fejünkben lakik, és amit földi értelemben tudatnak hívunk. Az egy logikai kapcsolók mentén működő kvázi-számítógép: elvárjuk tőle, hogy a belé programozott parancsok alapján engedelmeskedjék. Játsszon a biztonságra, a társadalmilag meghatározott értékeket tartsa fontosnak, illetve minél kevesebb stresszt jelentő változásba vigyen bele, mert az állandóság és kifelé mutatott stabilitás ennek a biztonságnak a kulcsa.

Pedig az a csattanó, hogy ez a fajta biztonság illúzió. Onnan lehet tudni, hogy mindenki eszeveszetten küzd az eléréséért, de amikor végre sikerül, mindig hiányzik valami. Sőt: akkor hiányzik a legjobban. És még csak meg se lehet fogalmazni pontosan, hogy micsoda! Aki így jár – és van olyan bátor, hogy bevallja –, arra mondják, hogy „megveszett jódolgában”. Agyára ment a tökély. Az a baja, hogy nincs semmi baj.

De van baj; amíg viszont csak az ember agyára ment rá ez a fajta tökély, és a szívére nem, addig még nem túl nagy. Ilyenkor ugyanis az történik, hogy az Önvaló előbb-utóbb megszólal. Az énünknek az a része, amelyik pontosan tudja, miért jöttünk ide, de az érkezésünk óta inkább háttérbe húzódott, mert ez nem az Ő terepe. Itt neki korlátozott jogosítványa van a terelgetésre, mert a szabad akarat adománya felülír mindent.

Mi minden pillanatban döntést hozhatunk – és hozunk is – arról, hogy mit (nem) teszünk meg, ám cserébe vállalnunk kell érte a következményeket.

Az Önvaló rendszerint szépen, halkan, finoman jelez. Néha ordíthat is, ha éppen szükséges. Ha mindig rá hallgatnánk, akkor az égvilágon semmi problémánk nem lenne. Az igazi Tudásnak nincs kétsége afelől, hogy adott helyzetben az aktív vagy a passzív magatartás áldásos-e. Mivel Egységben él, ezért sem a jelentől, sem pedig a jövőtől nem fél. Nyílegyenesen látja az Utat, amin így vagy úgy, de végig kell menni.

A cselekvés és a nem cselekvés egyensúlya azért tud felborulni, mert az Önvaló hangjánál léteznek hangosabbak, erőszakosabbak is.

Ezek kisbetűs tudásból – a nagybetűsnek leginkább az árnyékából – táplálkoznak, kétséget ébresztenek, és eltakarják előlünk az Utat. Nem ritka hát a Bölcsesség nélküli kapkodás, meg a Bizonyosság nélküli csodavárás.

A fölfelé vezető utat egyedül az jelentheti, ha szembenézünk azzal, hogy mi bennünk a Valóság, és mi az Árnyék. Ha megérezzük, mikor melyik próbál minket ösztönözni. S végre merünk az igazi Hívásnak megfelelően kivárni vagy cselekedni.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. Szász Endre szerint:

    Tartalmas, mint mindig. :-)

    1. Erframe szerint:

      Köszönöm :)

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.