Az „újfajta” spiritualitás sokat ígér, de sohasem lesz elég

(Fotó: AliExpress.com)

Az árnyékvallásként működő modern spirituális tanok és „önfejlesztési módszerek” el sem terjedhettek volna, ha még mindig meglenne bennünk az Istennel való tiszta, élő kapcsolat.

Nem is tudom, mikor kezdődhetett a baj. Talán akkor, amikor az ember megfeledkezett az Istenéről, és elkezdett másikat keresni helyette.

Megüresedett az égi trón, kiírtak hát rá egy közbeszerzési tendert. Amit nem más nyert meg, mint maga a kiíró, tehát az Ember. Odaültette hát saját magát a trónra, hogy a társaival együtt osztozkodjon rajta. Ekkor jelent meg az új bálványimádás, és ekkor tűnt el a világból az alázat. Ekkor lett szitokszó a hit és a vallás; ekkor cserélték le Isten nevét Sorsra meg Univerzumra.

Ekkor kezdtek hétvégi tanfolyamokon képezni Gyógyítókat és Tanítókat. Ekkor lett az általánosítás a bölcsesség etalonja. Ekkor léptek üres idézetek a Szentírás helyébe, s ekkor kapott próféta-igazolványt mindenki, aki a kártyalapokat vagy a bolygókat leste.

Kialakult az a rendetlen világrend, ahol egymástól várnak megváltást és feloldozást az emberek: az Ég helyett csak a másikra néznek.

Tükör által homályosan látva, ahogy Szent Pál is megmondta – de a homályt vészesen letagadva.

Akinek ma problémája van, nem Istenhez fordul segítségért, hanem elmegy egy olyan tanfolyamra vagy szeánszra, ahol megpróbálják ráébreszteni a saját korlátlan önvalójára, amivel elvileg azt teremt meg magának, amit csak akar. Könyörtelenül rámutatnak, mi a felelőssége saját kudarcában, aztán prezentálják neki a helyesnek vélt kiutat. De ha tényleg ilyen egyszerű lenne az egész – és a friss, ropogós, vonzó tanok közül működne akár csak egy is –, akkor már nem volna több probléma, nem lenne mire ráébredni.

A neospiritualitás hálójába gabalyodott lélek viszont nem támaszt és bizonyosságot nyer, hanem egyik módszertől a másikig ténfereg. Mert mindegyikben talál valami jót, de valahogy mégis marad benne egy örök hiányérzet.

Aki talál, az már nem keres. Tele a világ úgynevezett „útkeresőkkel”, miközben nincs is olyan, aki ne a saját útján lépegetne. Mint a halacska, aki kétségbeesetten ide-oda úszkálva, fáradhatatlanul kérdezősködve kutatja a vizet.

Pont így keresi korunk embere Istent, aki mindenhol ott van, de mintha sehol sem látnák meg. Pont így szomjazza mindenki kívülről az igaz Szót, ami pedig szüntelenül ott lakozik bent. És pont így áldoznak az árnyékvallás hívei különböző szertartásokkal olyan erőknek, amiket nem is ismernek.

Isten pedig csak várja, hogy hátha egyszer megint neki címzik majd az imákat, a kéréseket.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.