Az önsorsrontás lélektana

(Fotó: workingonthebody.com)

Már tudod, hogy mi lenne az, ami a fejlődésedet szolgálja. Mégis szántszándékkal az ellenkezője mellett döntesz, mert Ember vagy.

Az ember tragédiája pedig dióhéjban ennyi volna: túl kell lépnie a kisbetűs önmagán ahhoz, hogy eljusson a nagybetűs Önvalójához. Ez a legszebb, legnemesebb feladat.

Mégis mi visz rá bennünket arra, hogy a szívbéli hívást érezvén homlokegyenest elfussunk a másik irányba? Ha már tudjuk és ismerjük a Jót, miért cselekedjük mégis a Rosszat? Ha már látjuk a fényt, miért toporgunk továbbra is az árnyékban?

Valószínűleg azért, mert az igazi sorsunkba oltári nehéz „beleállni”. Sokkal egyszerűbbnek tűnik álarcok mögé bújva eljátszani azokat a szerepeket, amelyek látszólag biztos sikerhez vezetnek idelent.

Olyan, mintha mást várnának tőlünk földi ítélőbírók, mint Isten. És míg a földi ítélőbírók szüntelenül a közelünkben ólálkodnak, úgy tűnik, mintha Isten hozzájuk képest messze volna. Hiszen könnyebb megfeledkezni az Ő lágy, mindent átható jelenlétéről a lelkünk ajtaján való folytonos dörömbölés közepette, a nagy zajban.

Emberként folyamatosan döntést kell hoznunk arról, hogy felfelé vagy lefelé tartunk.

Nincs szünet, nincs pihenő; nincs olyan, hogy „itt most egy kicsit stagnálunk”. Állandó mozgásban, megállás nélküli változásban vagyunk – ennek a mozgásnak az irányát kellene tudatosan megválasztanunk. Nem mindig sikerül, mert félünk a változástól. Lényünk egy darabja legszívesebben belekapaszkodna az állandóságba.

A helyzetet csak bonyolítja, hogy az erő-ellenerő törvénye uralkodik a kétpólusú világban. Ez azt jelenti, hogy valahányszor lehetőség nyílik az emelkedésre, ott az esély a bukásra. Valami mindig próbál visszahúzni. Kérdés, hogy engedelmeskedünk-e neki?

Az önsorsrontás épp annyira módszeres, aprólékos és kemény munka, mint az emelkedésért folytatott harc.

Mindennap rengeteg apró döntést kell meghozni ahhoz, hogy az ember zuhanjon, vagy sokáig egy helyben tébláboljon. Muszáj előre megfontolt szándékkal nemet mondani a fentről kapott lehetőségekre, és gondosan alátámasztott érveket felsorakoztatni magunknak a visszautasításuk mellett.

Az önmegtévesztés moziszerű illúzióba tud ringatni. A legtöbb ember pattogatott kukoricát csócsálva képes huzamosabb ideig bámulni a saját szenvedését. Panaszkodás van, cselekvés nincs.

Ebből a gödörből pedig senkit sem lehet „kirángatni” anélkül, hogy ő maga ki akarna belőle kerülni. Mert a mélyén ücsörögve látszólag nem muszáj kockázatot és felelősséget vállalni. Valójában viszont mindennél nagyobb árat kell fizetni a következetes önszabotázsért, és ez többnyire csak a végső számadáskor derül ki.

A szabad akaratot akár a végsőkig tiszteletben tartják az Égiek, de egyre erőteljesebben figyelmeztetnek: először finoman megérintenek, aztán péklapátos suhintást is bevethetnek. Így lesz áldás a látszólagos átokból: minden mennyei ajándéknak számít, ami kizökkenti az embert az önsorsrontásból.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.