Az isteni fizetség sohasem kevés

(Fotó: earlytorise.com)

A Teremtő senkit sem ítél alacsony fizetésre. Az ember saját magát ítéli arra, csak könnyebb ráfognia valakire.

A bőség a világ legtermészetesebb alapállapota, mely nem pusztán anyagi értelemben vett gazdagságot jelent, hanem annak a szabadságnak a biztos tudatát, hogy megengedhetjük magunknak mindazt, amit testünk és lelkünk a teljes élethez kíván.

De miért tért el ennyire a teremtett világ az alapoktól? Hogyan fordulhat elő, hogy sokan fillérek számolgatására kényszerülnek, vagy éppen éheznek? Miért nem élünk mindannyian boldog bőségben? A válasz összetett, ugyanakkor borzasztóan egyszerű is egyben.

Összetett, mert egyik fő oka az ellentétpárok megtapasztalásán nyugvó fejlődési lehetőség idelent, a másik pedig az ebből eredően önmagában is komplex, kettősségre fogékony emberi természet. És egyszerű, mert egyetlen fájdalmas kis mondatban össze lehet foglalni, hogy miért nincs meg a természetes anyagi áramlás sokak életében:

Az ember hajlamos rá, hogy Isten akaratát megtagadva ne engedje meg magának a bőséget.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy előbb imádkozunk magasabb fizetésért – és szidjuk az égieket, ha késlekedik az emelés –, minthogy a szüntelenül jelenlévő lehetőségeinkkel élve cselekednénk.

Mindegyikünk kivétel nélkül magával hozott annyi készséget, képességet és tehetséget, amennyivel szüntelen áramlást jelentő egységtudatban élhet.

Ez a bőség definíciója, mely anyagilag sokféleképpen megnyilvánulhat, a lényege inkább a belső állapot és folyamat. Lelkileg semmiben sem tér el egymástól egy indiai cukornádlé-árus bőségtudata, akit tökéletes harmóniával tölt el, hogy pont van mit ennie ma, vagy éppen az amerikai ingatlanmágnásé, akinek van magánrepülőgépe és luxushajója. Mindketten érzik és helyén kezelik a pénzt.

A bőségben élők tudják, hogy a pénz egy járulékos minőség, aminek az áramlása vagy elakadása nem külső tényezőkön múlik, hanem azon, hogy képessé váltak Isten kegyelmére igent mondani.

Ehhez először is a sebeiket begyógyítva el kellett hinniük, hogy megérdemlik. Utána pedig eldöntötték, hogy ezt kommunikálják is a külvilág felé. A nádcukorlé-árus kifüggesztette a kis ártábláját, amire annyi rúpiát írt, amennyiért szívvel-lélekkel hajtja a prést. Az ingatlanmágnás pedig akkora hasznot tett a keze alá kerülő javakra, amennyiből kényelmesen megél, és amiről tudja, hogy az embertársai készségesen megfizetik.

Természetesen lehet mindenféle paktumot kötni más Erőkkel – például eladni ilyen-olyan részeinket olyanoknak, akiknek nem kéne –, csakhogy ez nem vezet igazi bőségre.

Emiatt léteznek szegény gazdagok, akiknek kiüresedett a lelkük, de tele a pénztárcájuk. Persze, vannak gazdag szegények is, akik nyugati szemmel nézve elképesztően alacsony életszínvonalon élnek, mégis árad belőlük egyfajta harmónia, hiszen mindenük megvan, amire igényt tartanak.

A bőséghez vezető út első kulcskérdése tehát az, hogy kinek milyen körülmények jelentenék a természetes állapotot valójában. Mire vágyik a lélek, amikor senki sem suttog a fülbe? És mi az, amit adni tudunk a világnak a megvalósulásért cserébe?

Mi az, amivel a Gépezet szorításából kilépve olyan mértékben járulhatunk hozzá a Mindenséghez, hogy természetes módon méltó fizetséget kapjunk érte?

A válasz ott rejlik – kivétel nélkül! – mindenkiben. Még akkor is, ha ennek a világnak az ura mindent megtesz, hogy az Istentől kapott ajándékokat elfeledtesse.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.