Az ajándék valódi üzenete

(Fotó: netdoctor.net)

Az ajándék akkor a legszebb, ha pusztán azért adjuk, hogy örömet szerezzünk vele a másik embernek – és nem azért, mert adnunk „kell”.

A bosszankodva elintézett kötelező ajándékozás veszedelmes csapda: annak sem az igazi, aki adja, és annak sem, aki kapja. Mégis bele szokás menni… újra és újra. Nem a másik kedvéért, hanem saját magunkért. Hiszen hogy néz az ki, ha nem adunk semmit? Mármint semmi olyat, amit díszpapírba csomagolva, minél látványosabban át lehet nyújtani. Nem csoda, hogy erre támadt bennünk igény, hiszen már zsenge korunkban levontuk a következtetést: aki nagyobb, szebb, csillogóbb ajándékot kap a szüleitől, azt biztos jobban szeretik.

A kiindulópont nem rossz: az ajándék valóban egy érzelmi minőséget hivatott tárgyiasult formában kifejezni.

„Azért adok neked, mert szeretlek, és szeretem látni az örömtől csillogó szemedet.” Igen ám, csak amit evilági matériába öntöttek, már eleve magán visel bizonyos földi jellemzőket: van neki ára, mérete, súlya, származási helye, ilyenek. Nem tudja tehát hűen visszatükrözni a lángoló szeretetet. De pislákoló teamécses módjára mégis megvilágít belőle valamicskét. Mert jólesik a gesztus, simogatja a lelkünket a „bizonyíték”.

Baj akkor van, ha más – nem anyagi – szeretet-kifejezési módok háttérbe szorulásával eltúlzott szerep jut az ajándéknak. Amikor nem azért adjuk elsősorban, hogy örömet szerezzünk vele a másiknak, hanem a saját háborgó lelkiismeretünk megnyugtatására. „Nem szántam rád időt és energiát egész évben, viszont hoztam neked egy ilyen jó drága izét, úgyhogy légy szíves, felejtsd el, és tegyünk úgy, mintha minden oké lenne.” Ilyenkor ez a fő üzenet. A másik pedig érzi, hogyne érezné, mivelhogy a lelke nem hülye, akármilyen szellemi képességekkel áldotta meg az ég.

A kompenzáló ajándékozás elsőszámú alibije az szokott lenni, hogy „hát ez is jobb, mint a semmi”. Szó se róla, tényleg jobb a semminél.

De a formát öltött ajándék sohasem pótolhatja az őszintén kimondott szép szavakat, az ölelést.

Ahol bármelyik fél azt hiszi, hogy mégis, ott az ajándékozás rítusa óhatatlanul ki fog siklani, és állandó konfliktushoz fog vezetni. Mert aki ad, nem azt adja, amit valójában adni szeretne. Aki pedig kap, nem azt kapja, amit valójában kapni szeretne. Akár bevallják ezt saját maguknak és egymásnak, akár nem.

Mert az az igazság, hogy mindenki szeretetet akar, nem pedig megvásárolható dolgokat.

Amíg a megvásárolható dolog a szeretet szívből jövő kifejeződése tud lenni – és ehhez az üzenethez sem a feladó, sem pedig a címzett számára nem fér kétség –, tökéletes az ajándék. Ha viszont bárki is színtisztán önös szándékkal van benne a folyamatban, magyarán eleve anyagi vagy érzelmi hasznot vár el a másiktól, akkor az nem ajándékozás, csupán annak a sötét díszletek között felvillanó árnyéka.

Túlgondolunk valamit, ami szent. Örömforrás helyett presztízskérdést csinálunk belőle. Szétstresszeljük magunkat valamin, ami boldog, békés nyugalmat csempészhetne közénk és a bensőnkbe.

Bezzeg ha úgy közelítenénk az egészhez, mint egy öntudatra ébredés előtti kisgyermek, aki fülig érő szájjal tud örülni mindennek, amit szeretetből elé tesznek, és őszinte rajongással nyújtja át a masnival átkötött építőkockát a munkából hazatérő apukájának este, akkor ezzel az ajándékozósdival az égvilágon semmi probléma nem lenne.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.