Ahol már tartanod kellene

(Fotó: rockinjump.com)

Tudod, milyen pozícióban kellene dolgoznod, mennyit kellene keresned, milyen kapcsolatban kellene élned, és mit kellene enned vasárnap ebédre. Még szerencse, hogy nem mind jött össze.

A Mintaélet olyan, mint a Jeti: mindenki beszél róla, de személyesen a lőtéri tarka kutya sem ismeri. Egy össznépi hiedelmekből kiépült, közös félelem-archetípusokon alapuló szellemkép. Biztos láttál már fotón Mintaéletet és Jetit is. Legalábbis azt láttad bele, mert jó volt elhinni, hogy mindkettő az, aminek a messzi távolból a legkönnyebb bélyegezni.

Vajon miért van az, hogy hiába a sok közvetett bizonyíték, se száz százalékig Mintaéletű emberrel, se Jetivel nem találkozott még senki?

A válasz szívfájdítóan nehéz. Sajnos mindannyian úgy vágunk neki a felnőttkornak, hogy addigra túltengnek bennünk az elvárások. Mind saját magunkkal, mind pedig másokkal szemben. Pedig nem volt ez mindig így! Kisgyermekként még képesek voltunk belefeledkezni a puszta létezés örömébe, s úgy cselekedni, ahogy azt a saját legbelső igényünk megkövetelte.

Babakocsis korunkban úgy sírtunk, nevettünk, szerettünk és veszekedtünk, mintha nem lett volna holnap. Nem féltünk a fejünk búbjáig elmerülni a pillanatban, hogy aztán egy laza mozdulattal tovaröppenve átadjuk magunkat a következőnek. Nem futottunk versenyt az idővel, és nem pipálgattuk egy végtelen listán az elért eredményeinket.

De egyszer csak beütött a krach. Az, ami minden emberi élet legveszedelmesebb megrontója. Ami nélkül kisimult arccal, boldogan rohangálnánk a világban – de mégsem tudunk megszabadulni tőle, mert olyan mélyen belénk vésődött az évek alatt.

Ez pedig a másokkal való sors-összehasonlítás kényszeres gyakorlata.

Talán csak azért hiányzik az életünkből valami, mert anno ránk szóltak, hogy annak piszkosul illene benne lenni. És ha nincs, akkor azt kudarcnak kell tekinteni: lehetőleg kukoricán térdepelve végiggondolni a megszerzéséig vezető legrövidebb utat, majd az elégedett hátradőlés helyett rámoccanni a következő elvárásra. Mint egy szegény robot, aki egymás után végzi a beleprogramozott feladatokat, hiszen arra van kitalálva.

Az ember viszont a saját belső programjának végrehajtására van kitalálva. Mindenki azért jön, hogy egyedi és megismételhetetlen utat bejárva beteljesítse azt, amire a magával hozott és tudatosan fejlesztett minőségei bárki másnál alkalmasabbá teszik. Pont ezért okoz hatalmas kárt, amikor nagy nehezen megpróbáljuk eljátszani egymás szerepét, holott a nekünk megírt karakterben maradva garantáltan szupersztárok – vagyis a tulajdon definíciónknak megfelelően boldogok és sikeresek – lehetnénk.

Ehelyett a nagy többség nem veszi észre a szupersztárság csíráját sem önmagában, sem a társaiban. Sőt, elfojtja.

A külső elvárás-halmaz szinte mindig arra világít rá, ami nincs, és sohasem arra, ami van.

Pedig ha gyertyát gyújtva, egy forró tea mellett Te is végiggondolnád, hogy mennyi mindenért lehetsz hálás, és mennyi próbatételt kiálltál már, akkor egy pillanatra talán megadatna a felismerés kegyelme, hogy ennél előrébb nem is járhatnál.

Szeretettel:

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.