A vak ítélkezés csapdája

(Fotó: studiolegalevallone.it)

Túl könnyen ítélünk. Azonnal, zsigerből. Feketén-fehéren, árnyalatok nélkül. Így foszthatjuk meg magunkat seperc alatt kapcsolatoktól, lehetőségektől.

Az ítélkezéssel az a legnagyobb probléma, hogy többnyire nem a másik ember az alapja.

Vagy rávetítjük a saját gondolati-érzelmi mintáinkat és tartalmainkat szegényre, mint holmi üres mozivászonra, vagy más séma szerint ruházzuk fel bizonyos tulajdonságokkal, amik közül ki tudja, melyik a sajátja. A megalapozott ítélet nagyon ritka, hiszen az emberi természethez alapvetően hozzátartozik a szemüveg, amelyen keresztül a világot nézegetjük, és bizony mindenkié másmilyen.

Olyannyira, hogy akit egyikünk bűnösnek lát, az a másikunk számára szent. Aki egyikünk szerint okos, azt a másikunk szerint veszélyesen korlátozott szellemi kapacitással ajándékozta meg a sors. És ami egyikünk számára áhított és irigylésre méltó áldás, az a másikunknak kibírhatatlan átok.

Ilyen ez a poláris világ, ilyen ez a kettősség. Szinte minden igaz benne, s mindennek az ellenkezője is. Persze, hogy létezik Jó és Rossz – más tekintetben pedig persze, hogy nem létezik…

Hiszen aki helyesen tudna ítélkezni, pont, hogy nem teszi.

De vajon akad-e Istenen kívül még valaki, aki képes úgy látni a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak? A Tőle kapott saját isteni részünk pedig miért olyan lágy és halk hangon szól hozzánk, miközben a külvilág meg az innen-onnan hozott berögződéseink ordítanak? Elérhető-e egyáltalán olyan önismeret, olyan tudatossági szint itt a földi életben, amikor tisztán látjuk önmagunkat és a másik embert?

Valami azt súgja, hogy igen. Elérhető, csak sokat kell tenni érte. Felülemelkedni az összes ítéleten, amit mi fogalmaztunk meg önmagunkról, másokról, vagy éppen a többiek rólunk. Ez nem egyszerű, mert a káprázat világában mintha éppen az ítélkezés szülte címkék jelentenék a biztos pontot, a tájékozódási alapot. Én ilyen vagyok, te olyan vagy, ők meg amolyanok. Mindenki a tulajdon valamilyenségével azonosul.

Bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy mindezt félretéve megízleljük a szabadságot: úgy tekintsünk saját magunkra és másokra is, mint itt és most jelenlévő Lélekre, aki fejlődni és tapasztalni érkezett, nem pedig azért, hogy besuvasszák egy hétlakatos szűk fiókba aszerint, hogy éppen miként alakítja az egyik szerepét.

Nehéz feladat ez, tulajdonképpen az emberi természet túllépése. De legalább választhatunk, hogy megpróbáljuk átlépni az árnyékunkat, vagy vállaljuk a kockázatot, hogy örökre az ítélkezés körforgásában rekedt árnyak maradunk.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.