A teljesítménykényszerről

(Fotó: Stewart Bitkoff)

Alapja nem más, mint a szeretetlenség illúziója: „ahhoz, hogy szeressenek, le kell tennem valamit az asztalra.”

A teljesítménykényszerrel az a baj, hogy a siker sohasem lesz elég – hiszen felmutatott eredményért cserébe senki sem tudja a másikat valóban, feltétel nélküli szeretni –, a kudarc viszont teljes értéktelenség érzetét kelti.

Az egész egy képzelt démon előli menekülés egy délibáb felé. Ráadásul maga az út sem kellemes. Akkor hát minek rajta lenni?

Azért, mert mélyen belénk kódolták… és a társadalmi kódoltságtól nagyon nehéz megszabadulni. Csöppnyi korunktól fogva azt halljuk, hogy „ha jók leszünk”, akkor fognak velünk csodák történni.

Igen ám, de mit is jelent jónak lenni? S főleg: kinek a mércéje szerint? Az a jó gyerek, aki hagyja a szüleit sokáig pihenni hétvégén? Vagy az, akit az óvodában zseninek kiáltanak ki, mert úgy bontja a hetes számot, hogy öt meg kettő, és nem úgy, hogy három meg négy?

A belénk vésődött teljesítménykényszer sajnos nem az emberi jóságra vonatkozik, hanem olyan mondvacsinált értékekre, amiknek a nagy egészet nézve semmi jelentőségük nincs.

Mert ha kutakodni kezdünk a legkedvesebb emlékeink között, akkor biztosan nem azok a pillanatok jönnek elő, amikor mások elismeréséért pedáloztunk. Hanem azok, amikor tényleg önmagunk voltunk, és olyasmit cselekedtünk, ami a lelkünkből szólt.

Csak ezt a fajta sikert (az igazit! ) nem mindig honorálja a társad-a-lom, ahol – ha nem vigyázunk – valóban értéktelen dolgok fognak körülvenni minket, tehát a lom lesz a társunk. És ott állunk majd piedesztálra emelve, miközben papíron menők, de belül üresek vagyunk.

A teljesítménykényszer elhiteti velünk, hogy boldogok leszünk majd egy kitalált helyen, ahová valójában nem is vágyunk.

Mintha külső tényezőkön múlna a belső egyensúly. Pedig az alkímia pont fordítva történik: a belső Rend válhat idővel és bölcsességgel külsővé; fordítva nem működik.

Oklevélből, pénzből, pozícióból és díjból nem tud lelki béke születni. A lelki béke állapotából viszont tényleg lehet olyan bőséget teremteni, aminek természetes velejárója egyfajta presztízs – csak akkor már nem az a legfontosabb, sokkal kevésbé számít.

Pont nem a kényszeres hajtás repít önmagunk kibontakoztatásáig, hanem az elengedés utáni önazonos cselekvés.

Lehet, hogy ehhez minden vágyunkat és elképzelésünket újra kell írni. Lehet, hogy elég a meglévőkön csak egy picinykét módosítani. De még mindig jobb ezen a tisztítótűzön átégni, mint legdrágább kincsünket, az időnket a teljesítménykényszer hálójában vergődve pazarolni.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.