A szenvedésről

(Fotó: saját)

Tűrni kell, keresni vagy elkerülni? Egyáltalán mit lehet vele kezdeni? A szenvedéshez való viszony kultúrákat határoz meg – és sorsokat is.

Szenvedés bizony létezik. A megléte nem szokott kérdés lenni, vele kapcsolatban minden más viszont annál inkább. Miért van? Honnan ered? Álljunk bele, tagadjuk le, vagy kerüljük el? Esetleg keressük direkt, mert az a fejlődés leghatékonyabb eszköze? A válaszok tárháza végtelen – és ezek a válaszok nem mindig a legszerencsésebbek.

A legtöbb rendszerré fejlesztett szenvedéselméletnek megvan a maga csapdája, de mivel igaznak tekintik őket, létjogosultságuk vitathatatlan. Az ember pedig agresszív kismalac módjára vergődik akkor is, amikor minden Rendben van.

Legalábbis itt a földi korlátokhoz képest értendő a Rend. Hiszen pont az a szenvedés forrása, hogy létezett – vagy létezik, mert a tér-idő csak idelent fontos – egy paradicsomi állapot, ahonnan egy bizonyos Tudás miatt kipenderedtünk, így az egypólusú szenvedésmentes világból átcsöppentünk a kétpólusúba, ahol aztán minden és mindennek az ellenkezője is jelen van. Ebben Rendet találni nem piskóta. És pont azért szenvedünk, mert nem találjuk, holott meglepő módon benne van.

Az egyfajta tökéletesebb Rendből való kiindulás tényét még a materialisták is elismerik, hiszen az entrópia törvénye kimondja, hogy az anyag a rendezetlenség felé törekszik. A spiritualitás lényege pedig a Rendre törekvés. Még szerencse, hogy a lélek és a szellem felülírja az anyagot, különben elég nagy kupi lenne a világon. Csak nem mindegy, hogy ez a felülírás milyen hozzáállással, milyen hitrendszer szerint, és milyen körülmények között történik.

A földi dolgok ugyanis „önmagukban semlegesként léteznek, és mi adunk nekik értelmet”. Ergo az „öröm” és a „szenvedés” címkét is mi ragasztgatjuk rá a dolgainkra nagy bőszen.

A nyugati ember például belerokkan a halál szomorúságába, a keleti pedig örül neki, hogy hátha nem kell végre visszajönnie. A hely és a kor szellemén túl a családtól és a régről hozott beidegződések is segítenek a címkézésben. Ehhez jönnek még az egyéni álmok, vágyak és késztetések, amiknek a saját akarattól való bármilyen nüansznyi eltérése rögtön diszharmónia illúzióját kelti, így szenvedést jelent.

A szenvedés tehát a földi élet elválaszthatatlan velejárója, de ettől még nem kell cukorkaként kapkodni utána. Igenis lehet vele egészséges viszonyt kialakítani, ami nagyjából azt jelenti, hogy tudatosan nem keressük – ám ha már adatott, akkor tisztességesen megéljük, majd igyekszünk belőle levonni a tanulságot.

Mert elképzelhetetlen úgy felkapaszkodni a mélypontról, ha nem tudatosítjuk magunkban, hogy éppen ott tartózkodunk, és cselekednünk kell a helyzet megváltoztatásához. Eközben pedig nem árt végiggondolni, hogyan kerültünk oda és miért.

A szenvedést tagadó ember nem veszi fel a keresztjét. Nem fogadja el a helyzetek tanítását, nem hajlandó szembenézni a saját gyengeségével, ezért próbál örök örömet hazudni. Egypólusúnak láttatni a kétpólusú világot pedig olyan, mint egy délceg szarvast leunikornisozni. Mindkettő gyönyörű állat és sokatmondó szimbólum, de a felcserélésük értelmetlen, botor dolog.

Ugyanakkor azt sem érdemes elfelejteni, hogy a kereszt felvétele a megváltás lehetőségét hozza el, így aki lemond róla, nem tisztul, nem nemesedik. Ez a neospiritualitás csapdája, ahol minden tanítással instant boldogságot kínálnak.

Jó hír, hogy az öröm és a boldogság ugyanúgy létezik – csak éppen nem instant. Aktívan tenni kell érte, mégpedig a saját szenvedésünk szívbéli megértésével. Az tud ugyanis harmóniában lenni önmagával és a világgal, aki a Teremtés tökéletességében bízva képes felülről szemlélni az eseményeket; történjenek azok belül vagy akár a külvilágban.

Aki tudatosan a szenvedést keresi, kutatja, választja, tulajdonképpen kijelenti, hogy minden úgy rossz, ahogy van, mert szerinte olyannak kell lennie. Megkérdőjelezi az Egyetemes Rendezőelvet, és maga a Káosz lesz az istene.

Ezt szomorúan nézi a feltétel nélkül szerető Atyácska-Anyácska, akire odafigyelve örömben és szenvedésben is egyaránt képessé válhatunk megtartani a stabil középpontunkat.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.