A múlt kötése

(Fotó: ImgLook)

Néha az a boldogságunk legfőbb akadálya, hogy gúzsba köt bennünket a múltunk egy-két darabja.

„A jelen az egyetlen Valóságunk: a múlt történelem, a jövő pedig misztérium vagy fikció.” Ez azt jelenti, hogy ami volt – és ami lesz –, azon nem tudunk közvetlenül változtatni, csakis az itt és moston keresztül.

A jelenben már nem írhatjuk át a múltat, de megtisztíthatjuk, ami a jövő építésének szempontjából lényegében ugyanaz. Így ahelyett, hogy azon törnénk a fejünket, mit csinálhattunk volna másképp, érdemes a már megtörtént dolgok elfogadására összpontosítani.

Néha rohadt nehéz. Mert a múlt cefetül tud fájni. Akadnak emlékek, amelyek olyanok, mint rajzszög a fenékben, vagy éppen szamurájkard a szívben. És ezek minden egyes felidézéskor mocorognak egy kicsit, hogy a régi sebből megint kiserkenjen a vér. A kérdés csupán annyi, hogy jól van-e ez így. Egy darabig biztosan, hiszen minden folyamatot meg kell élni.

Semmi pozitívum nem sülhet ki abból, ha a fájdalmat megpróbáljuk letagadni.

Nem muszáj ugyan a homlokunkra írni, de belül igenis lemehetünk a mélyére, hogy onnan kincseket tudjunk felhozni. Ugyanez a helyzet az örömmel: bátran kapaszkodjunk fel a hullám tetejére, s hagyjuk, hogy a boldogság érzése átjárja az egész lényünket!

Csakhogy ebben a világban semmi sem állandó, így sem az örömnek, sem pedig a fájdalomnak nem célja, hogy örökre benne maradjunk. Mindkettő az élet természetes velejárója, s az egyensúly a boldogság kulcsa. Az egyensúlyhoz pedig elkerülhetetlen, hogy egy kicsit kívülről lássuk saját magunkat, a társainkat és az eseményeket.

A múltban ragadni annyi, mint időt és energiát szánni arra, amin már nem tudunk változtatni: újra felszakítani a sebet, amit rég hagyhattunk volna összeforrni, vagy éppen várni arra az egy boldogsághullámra, amit csak a sok holdciklussal ezelőtti dagály tudott elhozni.

Miközben biztos, hogy lesz még friss seb és másik dagály is; ráadásul a régi körök helyett új felismeréseket tartogat mind. A múltban ragadni tehát annyi, mint a jelen nyújtotta lehetőségektől – így a jövőtől is – elzárkózni.

Akár kísértő rém-emlékről van szó, akár szívmelengető nosztalgiáról, az élet túl értékes ahhoz, hogy az energiánk egy részét folyton erre pazaroljuk. Az emlékezésnek megvan a maga helye és ideje, amit a lélek ösztönösen érez. Az elme viszont szeret előre-hátra lófrálva mindenféle elméleteket gyártani. „Mi lett volna, ha…? Mi lesz, ha…?” – teszi fel gyakran a kérdést. A lényeg pedig elsikkad. A lényeg nem más, mint ami itt és most van. Ebből az anyagból tudunk dolgozni. Ebből tudunk építkezni.

Egyikünket sem csupa kellemes tapasztalat formált ilyenné. De annyit megtehetünk saját magunkért – és a Sorsunk beteljesítéséért –, hogy ezeket a történéseket is megpróbáljuk tiszta szívből elfogadni. Magunknak és másoknak is megbocsátani.

Belenyugodva az isteni akaratba, sőt a mindenkire ráruházott szabad akarat következményeibe is. Hiszen olyan úton járunk, amin akár tetszik, akár nem, képtelenség visszafordulni. Hasonló minőségek ciklikusan visszatérhetnek ugyan, ám már egy másik helyzetben, másik szinten. Mégpedig azért, mert a következőnél mindig több tapasztalatnak (ha úgy tetszik: tudásnak) vagyunk a birtokában, mint az előzőnél.

A múltba tehát – sajnos vagy szerencsére – nem lehet visszamenni. És ez így tökéletes, így szép.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.