A méltatlan helyzetekről

(Fotó: truthdiaries.org)

Semmi sincs véletlenül. Vagy tanulópálya, vagy önbüntetés… vagy mindkettő. Belül dilemmát jelenthet az, ami kívülről látszólag egyértelmű.

Méltatlan helyzetben lenni senki sem szeret. Akkor miért maradnak mégis oly sokan benne? Miért maradtunk mi magunk is, amikor már tudtuk és éreztük, hogy lépni kellene?

Kezdjük ott, hogy a méltatlanság fogalma viszonylagos. Kihez, mihez képest méltatlan, ami van? A lényünk magvához tesz hűtlenné, vagy csupán az önérzetünket piszkálja? Mi találjuk méltatlannak, vagy csak másoktól értesültünk róla, hogy szerintük az?

Tényleg roskadozva inog meg tőle a lelkünk, vagy egyszerűen takaréklángon ég bennünk az alázat, és attól szenvedünk? (A megfelelően gyakorolt tiszta alázat nem megaláztatást, hanem méltóságot hoz, ne feledjük!)

A méltatlan helyzet mindig ráébreszt valamire. Ennek a ráébredésnek megvan a maga helye, módja, s ideje. Nem lehet sürgetni, nem lehet külső szemlélőként noszogatni felé az embert.

Azért nem, mert a másikat tapasztalástól megfosztani vétek. Még akkor is, ha az a tapasztalás számára minden idők legfájdalmasabbika lesz. Ha ugyanis szántszándékkal kirángatunk valakit egy olyan helyzetből, aminek a méltatlanságát fáj néznünk – de neki még nem fáj eléggé benne lenni –, önként és dalolva fog ugyanoda visszasüppedni.

A méltatlan helyzet „csak úgy” nem marad fenn. Táplálni kell, méghozzá odaadóan és rendszeresen. Szükséges hozzá egyfelől a Sorserők összjátéka, másfelől pedig a résztvevők szabad akarata is.

Nem létezik tehát olyan, hogy valaki pusztán egy másik ember miatt ragad benne egy adott szituációban. Sokkal több tényező szükséges hozzá, melyekre maguk az érintettek – az érzelmileg szintén érintett környezetükkel együtt – ritkán látnak rá tisztán.

Nagy vonalakban tulajdonképpen mindegy, hogy milyen tényezők ezek. Mindegy az is, hogy az „elnyomó” és a „mártír” tudatosan lép-e fel, vagy csak önkéntelenül magára veszi a rá testált szerepet. A lényeg, hogy mindketten eljussanak A-ból B-be: vagyis bejárják a fejlődésnek azt a szakaszát, amit a nagykönyvben megírtak szerint közösen érdemes.

Ennek a felismerése szokott gyakran hibába ütközni – már ha lehet egyáltalán ilyen kontextusban hibáról beszélni.

Hiszen az ember csak abba egyezik bele önként, abban a helyzetben marad benne hallgatólagosan vagy tevőlegesen, amit tovább akar tapasztalni a lelke.

S ha már nem akarja, akkor huss, kilép belőle. Hiszen mindig is volt szabad akarata, csak elfelejtette…

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.