A megvilágosodás titka

(Fotó: Dreamcatcher Reality)

A megvilágosodásról azt hiszik az emberek, hogy akkor fanfárok szólalnak meg, és babarózsaszínbe borul minden. Pedig nem! Inkább olyan, mint egy hatalmas fejbevágás péklapáttal.

A hiedelem onnan ered, hogy a nagy dolgoktól valamiért elvárjuk, hogy feltétlenül csinnadrattával következzenek be.

Ennélfogva hajlamosak vagyunk összekeverni a lényegeset a látványossal, ami pedig minőségileg két különböző kategória. Mint ahogy a beavatás és a megvilágosodás sem ugyanaz: előbbiekkel telis-tele van az élet valamilyen formában, míg utóbbi azért nem szokott megtörténni minden második órában.

Beavatásról beszélünk, amikor egy „véletlenül” (tehát spontán) vagy direkt (tehát szertartás során) hozzánk vágott puzzle-darabka a helyére kerül, így kiad egy szép képet, amit korábban nem láthattunk teljes egészében. Magyarán mintegy „gombnyomásra” felszínre tör a bennünk lakozó tudás egy része.

A megvilágosodás ezzel szemben olyan, mintha ugyanaz a puzzle-darabka váratlanul teljesen más képet adna ki, mint ami a dobozra volt írva…

Ott állunk tanácstalanul, bambán, némileg kiguvadt szemekkel, hogy ez most komoly-e, s ha igen, akkor vajon mégis mihez kezdjünk vele.

A megvilágosodás természeténél fogva sokkoló – legyen „kicsi” vagy „nagy”; egyetlen élethelyzetre szóló, vagy az egész sorsunkat új perspektívába hozó. Hiszen olyan pillanatot takar, amikor megkapjuk az isteni kegyelmet, hogy túllássunk a földi létet homályba burkoló illúzión. Márpedig az illúzió világa ismerős, sőt valamilyen szinten otthonos: még ha fájdalmas is, azt a fájdalmat legalább rég megszoktuk.

A megvilágosodás élménye ezzel szemben olyan, mintha hirtelen lekacsintanának az égiek, hogy „hé, amit eddig kis piros gömbnek hittél, az valójában egy gigantikus smaragdzöld tetraéder mikroszkopikusan lecsiszolt része a naplementében”.

Fanfárok helyett pedig általában csak kérdőjelek jönnek: mert ahány választ egy ilyen szikra csodálatos módon magában hordoz, legalább annyi új fejtörést is okoz.

A menetrend szerinti fő dilemma: „hogyan láthattam ennyire másként a dolgokat, mint ahogy valójában vannak?” Az első mellékszál pedig, hogy kinek lehet egyáltalán mesélni róla, ha a szemguvadásunk okára rákérdezők egytől egyig még a kis piros gömb illúziójában lubickolnak boldogan?

A megvilágosodás bármilyen formája tehát a pillanatnyi egységélmény után minden eddiginél kegyetlenebb szétválasztottság-érzéssel jár. Persze, a legmagasabb szint az, amikor az ember már nem zuhan vissza, hanem örök egységben marad.

Elvileg valamennyi spirituális gyakorlat ezt az állapotot célozza, s a benne levés tévhite a létező legnagyobb csapda.

Mert aki tényleg benne van, nem cseveg róla összevissza. Tudja, hogy fölösleges lenne, elvégre úgysem önthetné szavakba. Annyit mondhatna esetleg, hogy a „semmi” vagy a „minden” történik meg vele, esetleg a kettő egyszerre. Mint amikor összedől egy belső világ, és új épül a helyébe – amiben újra kell tanulni a létet, mert a régi sémák többé már nem működnek.

A megvilágosodott ember tehát nem bölcs gurut lát a tükörben, hanem egy saját kezére rácsodálkozó kisgyermeket.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.