A megvalósulás misztériuma

(Fotó: Odyssey)

Örökké a vágyainkba kapaszkodni olyan, mintha választ várnánk a kezünkben szorongatott levélre, amit még nem adtunk fel.

Nagyon szép, hogy megadatott nekünk a Teremtés képessége – legalábbis annak egy nagyobbacska szikrája, ami pont elég ahhoz, hogy gondolataink és érzéseink alakítsák a körülöttünk lévő világot. Ez nagyjából annyit tesz, hogy mágnesként magunkhoz hívunk bizonyos lehetőségeket, s ami abszolút a földi tudatunk kérése nélkül (vagy éppen annak ellenére) történik, arról mi döntjük el, hogy poklot vagy mennyországot kívánunk-e belőle faragni.

Minden megtapasztalásunk egyfajta létrehozó munka gyümölcse. Egy véget nem érő közös projekté a nagybetűs Teremtővel, akit kisbetűsként igyekszünk szolgálni idelent.

Jó esetben.

A természeti népek – illetve azok, akik még a sejtjeikben hordozzák az eredeti Világrendet – pontosan tudják, hol végződik a kisbetűs teremtés, és hol kezdődik a nagy. Tudják, hogy mi az, amit az ember megtehet a szándékok és vágyak testet öltéséért, majd mikor jön el az a pont, amikor el kell őket engedni. Mikor kell hagyni az Égieket dolgozni.

A mai ember tragédiája, hogy az Égiek munkáját is ő akarja elvégezni.

Jobban, gyorsabban, hatékonyabban, kiszámíthatóbban. Észérvektől vezérelve, futószalagon, robot módjára. Olyan ez, mint Istent játszani agyból, akaratból és egóból összegyúrva. Akármilyen csábítóak is a kezdeti eredmények, valójában nem sikerülhet, mert ellentmond a teremtett világ alapvető működésének.

Mintha megírnánk azt a bizonyos Levelet, amiben benne foglaltatnak a szívünk, a lelkünk és az elménk vágyai – de nem mernénk feladni. Nem merjük kiengedni a kezünkből, és a felsőbb Erőkre, Hatalmakra bízni. Inkább magunk rohangálunk kétségbeesetten valami lenti címzett után, aki határidőre le tudja szállítani, amit szeretnénk.

Néha lehet ilyen szállítót találni. Kérdés, hogy mennyit kell neki fizetni. Megéri-e erőszakkal magunknak akarni valamit, ami itt és most (még) nem lenne a miénk? Erre nyilván csak a személyes megélés példája vezethet rá, ami a nagybetűs jóvoltából kisbetűs teremtőként is a rendelkezésünkre áll.

Aki már eleget teremtgetett „egyedül”, nem a szíve által vezérelve, többnyire visszatalál a Gondviseléshez. Ez egy tulajdonképpeni megadás, hogy „igen, Ti tényleg jobban tudjátok, mi kell nekem”. Az idáig vezető út általában nem egy kényelmes párnákkal szegélyezett vörös szőnyeg, bár akár az is lehet. De törvényszerűen muszáj magunkra vállalni – vagy éppen másfelé átruházni – a botcsinálta futár szerepét, és egy kicsit elszúrni annak a bizonyos levélnek a kézbesítését, hogy legközelebb profikra merjük bízni.

A földi Megvalósító minőségünk kiteljesedéséhez tehát „csupán” annyit kell tenni, hogy megírjuk a szándéknyilatkozatot, az áldozathozatal szimbólumaként felbélyegezzük a borítékot, végül feladjuk.

Elengedjük, s aztán az energiánkat egyéb áldásos cselekvésekbe és örömökbe fektetve ténykedünk tovább a Jelenben – mert a Válasz megérkezését csak így vehetjük észre.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.