Kétféle ember létezik: aki bízik Istenben, és aki erőszakosan tudni akarja a jövőjét.
Az Időt nem véletlenül találták ki nekünk. Bár néha bosszantó korlátnak tűnik, valójában segít abban, hogy fejlődjünk.
Az Idő önmagában se nem rossz, se nem jó – leginkább lehetőség. Amivel csak az tud élni, aki lélekben betartja a teremtett világ játékszabályait. Az ilyenek betartása sohasem kötelező, hiszen jogunkban áll másképp dönteni. Az Égiek egyik legfőbb szabálya ugyanis pont az, hogy szabad akaratot garantálnak, de szerencsére nem ám a földi tudatunknak. Hanem annak a részünknek, amelyik bölcsebben, felülről tudja szemlélni a dolgokat.
És a bölcsebbik felünk soha, egy pillanatra sem akar beleveszni sem a jövőbe, sem a múltba. Mindig a jelenben tartana bennünket, ha hallgatnánk a szavára. Mert a jelenben van lehetőségünk a döntésre, a szándéknyilvánításra, a cselekvésre. Csak itt és most formálhatjuk a sorsunkat, más térben és időben felejtve az energiánkat semmiképpen.
Míg a múltban való folytonos kalandozás odáig vezet, hogy az ember a korábbi helyzetektől – így az egykori fejlődési szintjétől – teszi függővé önmagát, a jövő tudakolása arról szól, hogy közöljük Istennel: „én jobban akarom tudni, mi a jó nekem, szóval állj félre, öregem!”
A „jövőbe látás” intézménye csalóka. Egyrészt azért, mert ha elvárás kapcsolódik hozzá, akkor az egészet megette a kutya. Márpedig lássuk be, hogy a hétköznapi kártyajóslást, kristálygömbözést, rúnázást és látóhoz rohangálást általában a saját akaratunk be nem teljesülésének félelme motiválja. Másrészt pedig azért, mert a jövő a jelenben formálódik.
Vannak ugyan előre definiált sorsszálak, találkozási pontok és feladatok, ám ezek mind „csak” lehetőséget jelentenek valamire, amit egy huszárvágással másképp alakíthat a szabad akaratunk – vagy éppen a történetben érintett társainké.
Ez úgy fest a gyakorlatban, hogy ha egy Nő aziránt érdeklődik a fentieknél: vajon a párja lesz-e egy bizonyos Férfi, akkor a lehető legjobb esetben olyan választ kaphat teljes bizonyossággal, hogy adott-e a párkapcsolati lehetőség. Ugyanez érvényes a Hivatásra is: mindenkinek megvan a maga forgatókönyve, hogy mivel tud szolgálni idelent, de Isten még azt is megengedheti – általában egy darabig, és figyelmeztető jelzések mellett –, hogy az ember homlokegyenest ellenkező irányba menjen. Hogy azáltal is tanuljon, tapasztaljon; és az „így nem” megélése közelebb vigyen az „így igenhez”.
Persze, iránymutatást kérni mindig lehet. Aki kér, annak megadatik – ez is kőbe vésett törvény.
A „jövőbe látásra” vonatkozó áldásos kérés nagyjából úgy néz ki, hogy „kérlek, mutassátok meg, mit kell itt és most tennem azért, hogy a sorsom az isteni Tervnek megfelelően alakuljon”. Nem pedig annak megfelelően, amit az elmémmel akarok!
Ez olykor állati nehéz, sőt lehetetlen – de nem is baj, mert a legtöbbünknek elkél néhány pofon, hogy hová is tud vezetni a saját kicsi akaratunk. Ilyenek árán tanuljuk meg újra az elvárások béklyójától mentes, gyermeki kíváncsiságot.
Jövőbe nézegetés helyett tehát érdemes inkább mindent megtennünk azért, hogy a Jelent tisztán lássuk.
Szeretettel:
