A boldogságról

(Fotó: vnimg.com)

Ott toporog az ajtód előtt… csak arra vár, hogy végre be merd engedni őt.

A boldogság érdekes egy szerzet. Mindenki hajkurássza, de mintha valójában nem érné utol senki sem.

Ezt a talányt próbálja megfejteni számtalan tudományos vagy más alapon nyugvó elmélet. De az elvont elméletekkel általában az szokott lenni a baj, hogy a gyakorlatban nem igazán működnek. Innen eredhet az általános kiábrándultság-teória, miszerint „öröm és boldogság nem létezik, mindenkinek szenvednie kell”.

A következtetés pedig félig helyes, hiszen a szenvedés a földi létben elkerülhetetlen. A boldogságban, illetve az „öröm” nevezetű kistestvérében pedig az az érdekes, hogy őket igenis el lehet kerülni, ha nagyon igyekszik az ember. Sőt: az is elkerülheti, aki nem elkerülni igyekszik nagyon, hanem pont megtalálni. Nem véletlenül írom így, látszólag felcserélve az elkerülés alanyát és tárgyát az elterjedt fogalmazásmódhoz képest.

Az ember szokta elkerülni a boldogságot, nem pedig a boldogság az embert.

Az elkerülés oka még véletlenül sem az, hogy az ember hülye. Az ember csak ember, a maga egyszerre gyarló és isteni természetével. Egy olyan kétpólusú világban, amelyik szintén gyarló és isteni egyszerre. Tökéletes a maga tökéletlenségében.

Ezt megélni pedig nem kispálya, kérem szépen. Nem csoda, ha néha eltöprengünk rajta, hogy merre is van az előre, miközben körbeforog szinte minden. Előfordulhat, hogy egy fogalmat egyszerre övez sűrű homály és megkapó tisztaság: néha elfelejtjük, majd a homlokunkra csapva eszmélünk rá, hogy a valahol mélyen sohasem felejtettük el, mert az örök részünk sohasem felejt.

Az öröm és a boldogság is ilyen. Az eszünkkel nem tudjuk, mi az, de kétségbeesetten igyekszünk megtenni érte mindent. Próbáljuk földi dolgokkal azonosítani: „ha majd sikerül ez vagy az, akkor boldog leszek”.

Aztán mégsem. Mert az igazi boldogság, a százszázalékos beteljesülés nem idelenti fogalom, hiába címkézgetjük agyból nagy lelkesen. Amikor beszűkül a tudatunk az öröm és a boldogság hiányára vagy keresésére, akkor ugyanúgy járunk, mint a tévesen értelmezett szenvedéssel: egypólusúvá akarjuk erőszakolni a kétpólusú világot, miközben „a véges tudatunkkal szemléljük a végtelent”.

A boldogság a valódi Egységállapotra emlékeztet bennünket. Ez pedig amellett, hogy a létező legfelszabadítóbb élmény, az elménk számára félelmetes.

Van egy kicsi részünk, amelyik nem egybeolvadni akar, hanem elkülönülni. Amelyik azt mondja, hogy „én”: „én akarom”, „én szeretném”, „én majd megcsinálom, megszerzem, elérem”… és akkor „én majd boldog leszek”. Ahogy azt Móricka elképzeli, s néhány sors-pofon után kénytelen dönteni, hogy mit ad fel: a boldogságot vagy az ént?

Az a helyzet, hogy a telis-tele az élet szép dolgokkal, apró örömökkel. Ha nem félünk befogadni őket, szép lassan rájövünk, hogy amikor átadjuk magunkat nekik, akkor éppen nem akarunk semmit. Csak lenni, létezni, a tér-időből kizökkenve, afféle kozmikus egységben. Ez pedig maga a BOLDOGSÁG, a legbátrabbak kiváltsága – így, csupa nagybetűvel.

Szeretettel:
Erframe, Sándor Alexandra Valéria

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. rien szerint:

    Miközben a bejegyzésed vége felé értem arra gondoltam, hogy végül is az “én elérem”-et és a boldogságot úgy lehetne összeboronálni, hogy az elérés folyamatát is élvezem. Tehát nem elérő projektálom, hogy “majd akkor boldog leszek”, hiszen miért is ne lehetne élvezni a folyamatot?Sokan ezt is elfelejtik és bizony időről-időre magamat is emlékeztetnem kell rá.

    1. Erframe szerint:

      Így van :)
      Erről most az jutott eszembe, mekkora lenne advent első vasárnapján rácsapni az asztalra, hogy “ide a fát meg az ajándékokat, mert magasról teszek a folyamatra!”
      Mindennek megvan a maga Rendje és Ideje, amit vagy vergődve szemlélünk, vagy egy koktéllal hátradőlve. A szabad akarat, ugye…

Örömmel várom a mondanivalódat!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.