Miben segít neked ő, a Segítő?

(Fotó: Alex Baker)

Egy tanfolyam, egy módszer, egy ember tényleg kaput nyithat előtted. De utána vajon továbbkísér, vagy pedig magadra hagy a világodat feje tetejére állító felismerésekkel?

Segítséget találni ma már nem nehéz.

Rengetegen érzik, hogy az Egyensúly helyreállításához tenni kellene valamit – ezért igyekeznek kívül-belül rendet teremteni. A kölcsönhatás törvénye alapján minden belső változás megjelenik kívül is. Nincs olyan egyéni fejlődési út, ami ne befolyásolná a közvetlen környezetet, azon keresztül a tágabb közösséget, végül a sorsszálak összefonódásának révén egyszerűen mindenkit.

Persze, emberi lényünk egy aprócska darabjának jólesik azt hinni, hogy egyedül halad a göröngyös úton, és muszáj neki mindent önerőből elérni. Saját kicsi akaratból tanulni, tapasztalni és fejlődni. „Én tudom, mi a jó nekem. Megyek, megszerzem!” – jelenti ki gőgösen a bal vállunkon ülő kisördög, akinek a mondatait néha egy pillanatra a sajátunknak érezzük. És amikor ez megtörténik, írunk egy listát az Égieknek, hogy „légyszi, ezt meg ezt tegyétek rögvest a lábam elé”.

Szertartásokat végzünk, hogy a mi akaratunk valósuljon meg. Terápiára járunk, mert kínzó kudarcként éljük meg, amikor nem az elvárásaink szerint alakul az Élet. Kétségbeesetten keressük a módot a korlátok nélküli teremtésre, miközben azt se tudjuk, mit kellene egyáltalán megteremtenünk ahhoz, hogy jó legyen.

Milyen a Szeretet?

(Fotó: tweenyrandall.com)

A Szeretet nem kér, nem követel. Nem vár el semmit önmagáért cserébe. Nincs feltételekhez kötve. Csak egyszerűen van, és sohasem fogy el.

Öreg hiba, hogy próbáljuk megérteni a Szeretetet. Hogyne próbálnánk? Hiszen emberek vagyunk, akik igyekeznek megérteni mindent. Mert az a biztonságos, amit meg lehet érteni. Amit fogalmi keretek közé lehet zárni úgy, hogy a kereteken való túllépésétől soha ne kelljen tartani. Csakhogy a Szeretet nem ilyen – nem tűri a ketrecet.

Vele és benne csúfos kudarcot vallanak a logikai összefüggések. A Szeretet emiatt félelmetes. Egyszerre vágyunk rá, s rettegünk tőle.

Olyannyira, hogy az ember bármire képes a Szeretetért. És azért is képes bármire, hogy megvédje a vélt határait. Ezt a két törekvést viszont képtelenség egyszerre, egy időben érvényesíteni. Ebből az ellentmondásból születnek a „Szeretlek, de…” kezdetű szólamok, amiknél emberibb nincsen e világon. Azt a szétválasztottságot mutatják meg, ami minden szenvedés oka, és végső soron az ember tragédiája. Arról árulkodnak, hogy Egység helyett kétség van.

Még ott pislákol bennünk, hogy valahol mélyen egyek vagyunk – elvégre szeretni akarunk –, csak már tartunk is az összeolvadástól. Tartunk egymástól.

Gyógyuljon a Szülő-gyermek viszony!

(Fotó: wallpapers-hd-wide.com)

Amit a Szüleid iránt érzel, saját magad iránt érzed. Amit Róluk gondolsz, magadról gondolod. E Törvény alól nincs kibúvó.

A sorsunk iránti felelősség felvállalása akkor kezdődik, amikor a kamaszkor eget rengető külső-belső csatározásai után egy kicsit lenyugodva végre elfogadjuk, hogy a tudatunk és a tudatalattink egyik legfontosabb mozgatórugója a Szüleinkhez fűződő viszony.

A baj csak az, hogy a mai világban a kamaszkor gyakran élethosszig tart, a viszony pedig iszony marad. Az emberek saját szüleiket és önvalójukat megtagadó félfelnőttként rohangálnak egyik önismereti módszernek becézett félmegoldástól a másikig, ami sajnos mindig csak időleges enyhülést adhat. De az is valami; jobb a semminél. Ám soha nem lesz elég.

A valódi önismereti út a szülőkkel való kapcsolat rendezésével, kisimulásával, kölcsönös harmóniájának megteremtésével indul.

Senki sem állítja, hogy ez könnyű – hiszen az első lépést a legnehezebb megtenni.

Cselekvés vagy nem cselekvés?

(Fotó: RiseEarth)

Nem feltétlenül fog sült galambként a szánkba repülni, amit nekünk szán az Ég. De az sem biztos, hogy véres verítékkel kell érte megküzdeni.

A cselekvés és a nem cselekvés egyensúlyát nehéz megtalálni, mert emberbőrben hajlamosak vagyunk a végletekre, tehát kapkodni vagy ellustulni.

Pedig ha mindig a megfelelő időben alkalmaznánk az aktív és a passzív minőségeket, akkor a fenti és a lenti segítőinknek ezerszer könnyebb dolguk lenne. Addig viszont, amíg ez a kegyelmi állapot bekövetkezik, ők tehetetlenül nézik, ahogy sziszifuszi munkával megássuk magunknak a kis gödreinket, amikbe előszeretettel kuporodunk sírva-ordítva panaszkodni.

Akadnak ugyan sorsszerű mélyedések, amiket nem lehet – és nem is lenne érdemes – elkerülni, de jó részük mégiscsak abból ered, hogy nem tudjuk, mikor (nem) kell cselekedni.

Vagyis tudjuk, mindig tudjuk. Csak nem úgy. Nem azzal, ami a fejünkben lakik, és amit földi értelemben tudatnak hívunk.

A boldogságról

(Fotó: vnimg.com)

Ott toporog az ajtód előtt… csak arra vár, hogy végre be merd engedni őt.

A boldogság érdekes egy szerzet. Mindenki hajkurássza, de mintha valójában nem érné utol senki sem.

Ezt a talányt próbálja megfejteni számtalan tudományos vagy más alapon nyugvó elmélet. De az elvont elméletekkel általában az szokott lenni a baj, hogy a gyakorlatban nem igazán működnek. Innen eredhet az általános kiábrándultság-teória, miszerint „öröm és boldogság nem létezik, mindenkinek szenvednie kell”.

A következtetés pedig félig helyes, hiszen a szenvedés a földi létben elkerülhetetlen. A boldogságban, illetve az „öröm” nevezetű kistestvérében pedig az az érdekes, hogy őket igenis el lehet kerülni, ha nagyon igyekszik az ember. Sőt: az is elkerülheti, aki nem elkerülni igyekszik nagyon, hanem pont megtalálni. Nem véletlenül írom így, látszólag felcserélve az elkerülés alanyát és tárgyát az elterjedt fogalmazásmódhoz képest.

Az ember szokta elkerülni a boldogságot, nem pedig a boldogság az embert.

A szenvedésről

(Fotó: saját)

Tűrni kell, keresni vagy elkerülni? Egyáltalán mit lehet vele kezdeni? A szenvedéshez való viszony kultúrákat határoz meg – és sorsokat is.

Szenvedés bizony létezik. A megléte nem szokott kérdés lenni, vele kapcsolatban minden más viszont annál inkább. Miért van? Honnan ered? Álljunk bele, tagadjuk le, vagy kerüljük el? Esetleg keressük direkt, mert az a fejlődés leghatékonyabb eszköze? A válaszok tárháza végtelen – és ezek a válaszok nem mindig a legszerencsésebbek.

A legtöbb rendszerré fejlesztett szenvedéselméletnek megvan a maga csapdája, de mivel igaznak tekintik őket, létjogosultságuk vitathatatlan. Az ember pedig agresszív kismalac módjára vergődik akkor is, amikor minden Rendben van.

Legalábbis itt a földi korlátokhoz képest értendő a Rend. Hiszen pont az a szenvedés forrása, hogy létezett – vagy létezik, mert a tér-idő csak idelent fontos – egy paradicsomi állapot, ahonnan egy bizonyos Tudás miatt kipenderedtünk, így az egypólusú szenvedésmentes világból átcsöppentünk a kétpólusúba, ahol aztán minden és mindennek az ellenkezője is jelen van. Ebben Rendet találni nem piskóta. És pont azért szenvedünk, mert nem találjuk, holott meglepő módon benne van.

A megvalósulás misztériuma

(Fotó: Odyssey)

Örökké a vágyainkba kapaszkodni olyan, mintha választ várnánk a kezünkben szorongatott levélre, amit még nem adtunk fel.

Nagyon szép, hogy megadatott nekünk a Teremtés képessége – legalábbis annak egy nagyobbacska szikrája, ami pont elég ahhoz, hogy gondolataink és érzéseink alakítsák a körülöttünk lévő világot. Ez nagyjából annyit tesz, hogy mágnesként magunkhoz hívunk bizonyos lehetőségeket, s ami abszolút a földi tudatunk kérése nélkül (vagy éppen annak ellenére) történik, arról mi döntjük el, hogy poklot vagy mennyországot kívánunk-e belőle faragni.

Minden megtapasztalásunk egyfajta létrehozó munka gyümölcse. Egy véget nem érő közös projekté a nagybetűs Teremtővel, akit kisbetűsként igyekszünk szolgálni idelent.

Jó esetben.

A természeti népek – illetve azok, akik még a sejtjeikben hordozzák az eredeti Világrendet – pontosan tudják, hol végződik a kisbetűs teremtés, és hol kezdődik a nagy. Tudják, hogy mi az, amit az ember megtehet a szándékok és vágyak testet öltéséért, majd mikor jön el az a pont, amikor el kell őket engedni. Mikor kell hagyni az Égieket dolgozni.

A mai ember tragédiája, hogy az Égiek munkáját is ő akarja elvégezni.

A jövő fogságában

(Fotó: T-dimension)

Kétféle ember létezik: aki bízik Istenben, és aki erőszakosan tudni akarja a jövőjét.

Az Időt nem véletlenül találták ki nekünk. Bár néha bosszantó korlátnak tűnik, valójában segít abban, hogy fejlődjünk.

Az Idő önmagában se nem rossz, se nem jó – leginkább lehetőség. Amivel csak az tud élni, aki lélekben betartja a teremtett világ játékszabályait. Az ilyenek betartása sohasem kötelező, hiszen jogunkban áll másképp dönteni. Az Égiek egyik legfőbb szabálya ugyanis pont az, hogy szabad akaratot garantálnak, de szerencsére nem ám a földi tudatunknak. Hanem annak a részünknek, amelyik bölcsebben, felülről tudja szemlélni a dolgokat.

És a bölcsebbik felünk soha, egy pillanatra sem akar beleveszni sem a jövőbe, sem a múltba. Mindig a jelenben tartana bennünket, ha hallgatnánk a szavára. Mert a jelenben van lehetőségünk a döntésre, a szándéknyilvánításra, a cselekvésre. Csak itt és most formálhatjuk a sorsunkat, más térben és időben felejtve az energiánkat semmiképpen.

Míg a múltban való folytonos kalandozás odáig vezet, hogy az ember a korábbi helyzetektől – így az egykori fejlődési szintjétől – teszi függővé önmagát, a jövő tudakolása arról szól, hogy közöljük Istennel: „én jobban akarom tudni, mi a jó nekem, szóval állj félre, öregem!”

A múlt kötése

(Fotó: ImgLook)

Néha az a boldogságunk legfőbb akadálya, hogy gúzsba köt bennünket a múltunk egy-két darabja.

„A jelen az egyetlen Valóságunk: a múlt történelem, a jövő pedig misztérium vagy fikció.” Ez azt jelenti, hogy ami volt – és ami lesz –, azon nem tudunk közvetlenül változtatni, csakis az itt és moston keresztül.

A jelenben már nem írhatjuk át a múltat, de megtisztíthatjuk, ami a jövő építésének szempontjából lényegében ugyanaz. Így ahelyett, hogy azon törnénk a fejünket, mit csinálhattunk volna másképp, érdemes a már megtörtént dolgok elfogadására összpontosítani.

Néha rohadt nehéz. Mert a múlt cefetül tud fájni. Akadnak emlékek, amelyek olyanok, mint rajzszög a fenékben, vagy éppen szamurájkard a szívben. És ezek minden egyes felidézéskor mocorognak egy kicsit, hogy a régi sebből megint kiserkenjen a vér. A kérdés csupán annyi, hogy jól van-e ez így. Egy darabig biztosan, hiszen minden folyamatot meg kell élni.

Miről szól a karácsony?

(Fotó: thepressroom.gr)

Ha a hangzavarban elcsendesedve meghalljuk a saját lelkünket, akkor a díszkivilágítás mögött is észre fogjuk venni az igazi fényeket.

A karácsony nem egy forgatag. Nem az a dolga, hogy elbűvölje az érzékeinket mindenféle színekkel, dallamokkal, ízekkel és illatokkal.

Mégis jó, ha egy kicsit megteszi, hiszen a földi szépség ilyen eszközökkel tudja utánozni az égit. Nekem például a fenyőillatban rejlik valami nagyon mély szakrális jelentés: az szokott róla eszembe jutni, hogy milyen érzés rácsodálkozni erre a világra egészen pici emberpalántaként, és feltétel nélkül szeretve lenni.

A szeretethez – vagy inkább az illúziójához – előbb-utóbb mindannyiunk életében különböző elvárások kapcsolódnak. Így kell teljesíteni, azt kell elérni, úgy kell viselkedni ahhoz, hogy mások elfogadjanak.