Milyen kincseket gyűjtesz?

(Fotó: gymlion.com)

Égi és földi javakra pályázni egyszerre nem lehet. Két urat szolgálni önmeghasonuláshoz vezet.

Több szempontból is jó, ha az ember tisztában van önmagával. Azzal, hogy mi hajtja előre, mi fontos a számára. Az egyenes, egyértelmű úttal belülről szemlélve nem lenne semmi baj – ám az élet úgy néz ki, hogy kevés benne az egyenes, egyértelmű szakasz.

A rengeteg keresztút és bukkanó közepette könnyű szem elől téveszteni az eredeti célt, és egy másikat hajszolni helyette.

Sokan kezdik úgy, hogy teljes mellszélességgel ki akarnak tartani a lelkük tisztasága mellett, csak aztán rendszerint jön egy csábító ajánlat, ami azt suttogja: „hagyd a fenébe a magasztos elveket, és cserébe megmutatom, hogy minden a tiéd lehet!”

A kérdés csupán annyi, hogy ilyenkor mi az a minden. Nem más, mint a lényünk kicsi, földhözragadt darabkájában ébredt vágyak beteljesülése.

Hiába hangoztatják sokan, hogy amire vágysz, arra van az utad, az Igazság ezzel szemben, hogy amire vágysz, annak a rabja vagy.

Isten nem trendi

(Fotó: fpcnorfolk.org)

Bármit szívesebben emleget már az ember – sorsot, univerzumot, abszolútumot, egyéb hangzatos nevű akármiket –, csak Istent ne kelljen.

Az istentől eltávolodott ember sajnos veszélyes tud lenni: mind saját magára, mind pedig a környezetére. Telis-tele van buktatókkal az istentelen önismereti út, ahol az „Univerzumon” keresztül küld „jeleket” a „Sors”.

Mindenféle erők és energiák összjátékává alacsonyítja az utat, amit bejárunk, így a valós ok-okozati összefüggések átlátása helyett karma-alibiket gyártunk. Könnyű ráfogni egy kedvezőtlen helyzetre, hogy „karmikus”, emiatt végig kell szenvedni – de még ha valóban a múltban gyökerezik is, a belőle való szabadulásban mindenképpen főszerepet játszik a Jóistenke, a Tőle kapott szabad akarat pedig úgyszintén.

A szabad akarat hatalmával egyébként érdemes óvatosan bánni, mert bálványozásával könnyedén ember-istenítésbe lehet csúszni, s a posztmodern spirituális ember legnagyobb tragédiája, hogy Isten nélkül igyekszik teremteni.

A méltatlan helyzetekről

(Fotó: truthdiaries.org)

Semmi sincs véletlenül. Vagy tanulópálya, vagy önbüntetés… vagy mindkettő. Belül dilemmát jelenthet az, ami kívülről látszólag egyértelmű.

Méltatlan helyzetben lenni senki sem szeret. Akkor miért maradnak mégis oly sokan benne? Miért maradtunk mi magunk is, amikor már tudtuk és éreztük, hogy lépni kellene?

Kezdjük ott, hogy a méltatlanság fogalma viszonylagos. Kihez, mihez képest méltatlan, ami van? A lényünk magvához tesz hűtlenné, vagy csupán az önérzetünket piszkálja? Mi találjuk méltatlannak, vagy csak másoktól értesültünk róla, hogy szerintük az?

Tényleg roskadozva inog meg tőle a lelkünk, vagy egyszerűen takaréklángon ég bennünk az alázat, és attól szenvedünk? (A megfelelően gyakorolt tiszta alázat nem megaláztatást, hanem méltóságot hoz, ne feledjük!)

A méltatlan helyzet mindig ráébreszt valamire. Ennek a ráébredésnek megvan a maga helye, módja, s ideje. Nem lehet sürgetni, nem lehet külső szemlélőként noszogatni felé az embert.

Azért nem, mert a másikat tapasztalástól megfosztani vétek.

Ki mondta, hogy muszáj?

(Fotó: ErAn Croitoru)

Az életben nincsenek muszáj-dolgok. Minden kötelezettségünk olyan, hogy saját magunk vállaltuk.

Az embernek szabad akarata van, amit még a Jóistenke is tiszteletben tart.

Ez állandó felelősséggel jár: akkorával, hogy érthető módon jólesik néha úgy tenni, mintha nem is volna. Kényelmes külső tényezők szorításával magyarázni a döntéseinket, holott a lelkünk igazából nem ismer korlátokat.

Nagyszerűen meg tudjuk magyarázni, hogy éppen miért nem alkalmas az időpont annak a tervnek a megvalósítására, amiről legbelül tudjuk, hogy a elidegeníthetetlenül hozzánk tartozik, csak nem feltétlenül egyeztethető össze az innen-onnan ránk rakódott elvárásokkal.

Remekül bele tudunk süppedni egy társadalmilag elfogadott életbe, ahol elismerésért teperve alakítjuk a szerepeinket… egy darabig, csak aztán jön a feketeleves.

Hiába vagyunk kívülről nézve sikeresek, ha közben nem fogadjuk el, hogy sorsunk a szabad akarat, az isteni kegyelem, illetve korábbi cselekedeteink következményeinek különös szövedéke.

Felejtsd el az önmagadról alkotott képet!

(Fotó: lynda.com)

Mindenkinek él egy kép Rólad a fejében – ami részben igaz, részben pedig illúzió. Pont úgy, mint amit Te gondolsz saját magadról.

A boldogtalanság egyik első számú forrása, ha e világi szerepeinkbe süppedvén a személyiségünkkel azonosítjuk magunkat.

Határozottan tudni véljük, kik vagyunk valójában. Összeállt a fejünkben egy jelző- és állításhalmaz, amit töprengés nélkül működtetünk a mindennapokban. Réges-régi, vagy éppen másoktól „megörökölt” dolgokat kezelünk úgy, mintha itt és most ránk vonatkozó cáfolhatatlan igazságok volnának.

A baj csupán annyi, hogy a megcsontosodott tévképzetek miatt vonakodunk igent mondani arra, ami tényleg a miénk.

A teljesítménykényszerről

(Fotó: Stewart Bitkoff)

Alapja nem más, mint a szeretetlenség illúziója: „ahhoz, hogy szeressenek, le kell tennem valamit az asztalra.”

A teljesítménykényszerrel az a baj, hogy a siker sohasem lesz elég – hiszen felmutatott eredményért cserébe senki sem tudja a másikat valóban, feltétel nélküli szeretni –, a kudarc viszont teljes értéktelenség érzetét kelti.

Az egész egy képzelt démon előli menekülés egy délibáb felé. Ráadásul maga az út sem kellemes. Akkor hát minek rajta lenni?

Azért, mert mélyen belénk kódolták… és a társadalmi kódoltságtól nagyon nehéz megszabadulni. Csöppnyi korunktól fogva azt halljuk, hogy „ha jók leszünk”, akkor fognak velünk csodák történni.

Igen ám, de mit is jelent jónak lenni? S főleg: kinek a mércéje szerint? Az a jó gyerek, aki hagyja a szüleit sokáig pihenni hétvégén? Vagy az, akit az óvodában zseninek kiáltanak ki, mert úgy bontja a hetes számot, hogy öt meg kettő, és nem úgy, hogy három meg négy?

A belénk vésődött teljesítménykényszer sajnos nem az emberi jóságra vonatkozik, hanem olyan mondvacsinált értékekre, amiknek a nagy egészet nézve semmi jelentőségük nincs.

Kérdőjelezd meg saját magad!

(Fotó: borntobloom.today)

Valóban oda visz az utad, ahol lenni akarsz? A gondolataid, az érzéseid és a vágyaid tényleg a tieid – vagy csak batyu módjára cipeled őket, mint valamiféle belsővé tett terheket?

Néha alaposan ki kell faggatnunk magunkat, máskülönben könnyen belesüppedünk a régi mintákba: vagy a sajátunkba, vagy másokéba.

A kettő között igazából nincs különbség, hiszen –folyamatos változásban lévén – ami a régi énünké volt, már egyáltalán nem biztos, hogy itt és most is a miénk.

Előfordulhat, hogy észrevétlenül visszacsúszik az erős közepes kategóriába a kedvenc ételünk, esetleg egy embertársunknak csupán a sok évvel ezelőtti verzióját szeretjük és tiszteljük.

De azért újra és újra megpróbáljuk azt az ételt, hátha olyan lesz, mint rég. Újra és újra megpróbálunk elbeszélgetni azzal az emberrel, hátha ő is olyan lesz, mint rég. Ám pont ez az élet leggyönyörűbb nehézsége: hogy minden változik. Mi is, a többiek is. Sőt, még az ételek is!

Örök boldogtalanságra ítéli magát az, aki mindig a megszokottat, a régit keresi, miközben az újnak nem tud örülni.

Éppen ezért állandóan érdemes feltenni a kérdést: ezt most vajon ki gondolja és érzi bennem? Ki cselekedne a nevemben? „Nyilván én!” – vágja rá az ego, akit a világért sem kell bántani, mert hasznos és jó… Csak hát felmerül a kérdés, hogy ki az az „én”.

Ki és mi beszél belőled?

(Fotó: Catliv / DeviantArt)

Nem könnyíti meg a sorsod, ha félelmeken, fájdalmakon és múltbéli terheken keresztül kapcsolódsz másokhoz.

Mindannyian emiatt bukdácsolunk – pedig akár nyílegyenes is lehetne az utunk, ha az igazi önvalónkkal fordulnánk egymáshoz.

De sokszor még nem tudunk… mert bántottak minket, és mi is bántottunk.

A sérülések emléke életeken és generációkon át belénk ivódott. Olyan felmenőink kínjait is hordozzuk, akiknek még a nevét sem tudjuk. Olyan régi ballépések után fájlaljuk a bokánkat, amiknek az emléke mélyen a felszín alatt szunnyad.

Sebzett vadként reagálunk a simogató kézre, s valamiért azt hisszük, hogy szüntelenül menekülnünk kell.

Bizalmatlanság uralkodik el rajtunk, miközben vágyunk a szeretetre – s a bizalom maga a legédesebb anyanyelvünk lenne.

Neked kitől, mitől függ a boldogságod?

(Fotó: Velvet Over Steel)

„Majd ha ez megtörténik, akkor boldog leszek!” – gondolod. Pedig a valódi öröm belülről fakad: nem függ senki és semmi mástól.

Rohanunk valamiért, ami mindig is az orrunk előtt volt, így hát lemaradunk róla. Ez a boldogság paradoxona.

Mert a lét elviselhetetlen könnyűsége nem holmi célszalag, amit nagy elánnal átszakítva örökre benne maradunk a tutiban. Aki ilyen célszalagot keres, annak boldogtalan marad az élete, hiszen sohasem találja meg: mindig azt hiszi, hogy „hú, most már megvan”, aztán előbb-utóbb kiderül, hogy mégsem.

A túlkondicionált elménknek sajnos van egy alaposan kigondolt boldogságképe, melyre leginkább a „szofisztikált” jelző illik – holott az az állapot lenne a legtermészetesebb.

Egyszerű örömben létezni, s örülni annak, ami van. Ez a boldogság maga. Kulcsa pedig nem más, mint a tudatunkba égett hamis ideák elengedése. Amikor a keleti filozófia „vágyak nélküliségről” beszél, a kereszténység pedig a „lelki szegények boldogságáról”, a tévhittel ellentétben nem egy kiégett, örömtelen, bármiben is hiányt szenvedő állapotot céloz meg.

Helyette inkább olyat, amiben az ember nem ácsingózik semmi után, amit Isten az adott helyen és időben (még) nem adott meg neki. Lemond azokról a dolgokról, amelyek a jelenének nem részei, ugyanakkor keblére öleli az itt és most létező ajándékokat.

Ez azért szörnyen nehéz, mert az embernek egészen pici korától fogva határozott elképzelései vannak.

Ilyen-olyan kívül látott vagy belül hordozott mintákkal azonosul, így kialakul a személyisége, a hitrendszere, illetve a gondolkodási, érzelmi és magatartásmintái. Mindannyian össze vagyunk rakva, mint valami építőkockákból készült váracska – miközben a valódi lényünk magva csupán egy apró morzsa valahol legalul, általában gondosan elrejtve, elnyomva.

Te uralod a gondolataidat, vagy ők uralnak téged?

(Fotó: apower3-coaching.com)

Minden kaput megnyithatsz önmagad előtt a gondolataiddal – de miattuk akár önkéntes száműzetésbe is vonulhatsz.

Miért boldogtalan az, akinek kívülről nézve minden oka meglenne a boldogságra? És hogy tud szívből örülni az, aki a történések nyomán éjjel-nappal zokoghatna?

Az emberi sorsok közötti alapvető különbség sohasem a körülményekben keresendő, hanem a gondolkodásmódban.

Mert nem az események határoznak meg minket, hanem mi határozzuk meg az eseményeket. Mi látjuk el őket „jó” vagy „rossz”, „áldás” vagy „átok” címkével. Mi bélyegezzük meg saját magunkat valamilyennek, majd kinyitjuk az elménket azon impulzusok felé, melyek ezt az énképet erősítik meg… és elzárkózunk azoktól, amelyek nem.

Magyarán kőkemény határokat állítunk fel, holott a lényünk egy része eredendően határtalan lenne.

Amikor azt éljük meg, hogy külső tényezők nem engednek kibontakozni bennünket, valójában mi ácsorgunk a saját magunk előrelépésének útjában, csak a belső világunk kívülről köszön vissza.