Túl könnyen ítélünk. Azonnal, zsigerből. Feketén-fehéren, árnyalatok nélkül. Így foszthatjuk meg magunkat seperc alatt kapcsolatoktól, lehetőségektől.
Az ítélkezéssel az a legnagyobb probléma, hogy többnyire nem a másik ember az alapja.
Vagy rávetítjük a saját gondolati-érzelmi mintáinkat és tartalmainkat szegényre, mint holmi üres mozivászonra, vagy más séma szerint ruházzuk fel bizonyos tulajdonságokkal, amik közül ki tudja, melyik a sajátja. A megalapozott ítélet nagyon ritka, hiszen az emberi természethez alapvetően hozzátartozik a szemüveg, amelyen keresztül a világot nézegetjük, és bizony mindenkié másmilyen.
Olyannyira, hogy akit egyikünk bűnösnek lát, az a másikunk számára szent. Aki egyikünk szerint okos, azt a másikunk szerint veszélyesen korlátozott szellemi kapacitással ajándékozta meg a sors. És ami egyikünk számára áhított és irigylésre méltó áldás, az a másikunknak kibírhatatlan átok.
Ilyen ez a poláris világ, ilyen ez a kettősség. Szinte minden igaz benne, s mindennek az ellenkezője is. Persze, hogy létezik Jó és Rossz – más tekintetben pedig persze, hogy nem létezik…
Hiszen aki helyesen tudna ítélkezni, pont, hogy nem teszi.