A teljesítménykényszerről

(Fotó: Stewart Bitkoff)

Alapja nem más, mint a szeretetlenség illúziója: „ahhoz, hogy szeressenek, le kell tennem valamit az asztalra.”

A teljesítménykényszerrel az a baj, hogy a siker sohasem lesz elég – hiszen felmutatott eredményért cserébe senki sem tudja a másikat valóban, feltétel nélküli szeretni –, a kudarc viszont teljes értéktelenség érzetét kelti.

Az egész egy képzelt démon előli menekülés egy délibáb felé. Ráadásul maga az út sem kellemes. Akkor hát minek rajta lenni?

Azért, mert mélyen belénk kódolták… és a társadalmi kódoltságtól nagyon nehéz megszabadulni. Csöppnyi korunktól fogva azt halljuk, hogy „ha jók leszünk”, akkor fognak velünk csodák történni.

Igen ám, de mit is jelent jónak lenni? S főleg: kinek a mércéje szerint? Az a jó gyerek, aki hagyja a szüleit sokáig pihenni hétvégén? Vagy az, akit az óvodában zseninek kiáltanak ki, mert úgy bontja a hetes számot, hogy öt meg kettő, és nem úgy, hogy három meg négy?

A belénk vésődött teljesítménykényszer sajnos nem az emberi jóságra vonatkozik, hanem olyan mondvacsinált értékekre, amiknek a nagy egészet nézve semmi jelentőségük nincs.

Kérdőjelezd meg saját magad!

(Fotó: borntobloom.today)

Valóban oda visz az utad, ahol lenni akarsz? A gondolataid, az érzéseid és a vágyaid tényleg a tieid – vagy csak batyu módjára cipeled őket, mint valamiféle belsővé tett terheket?

Néha alaposan ki kell faggatnunk magunkat, máskülönben könnyen belesüppedünk a régi mintákba: vagy a sajátunkba, vagy másokéba.

A kettő között igazából nincs különbség, hiszen –folyamatos változásban lévén – ami a régi énünké volt, már egyáltalán nem biztos, hogy itt és most is a miénk.

Előfordulhat, hogy észrevétlenül visszacsúszik az erős közepes kategóriába a kedvenc ételünk, esetleg egy embertársunknak csupán a sok évvel ezelőtti verzióját szeretjük és tiszteljük.

De azért újra és újra megpróbáljuk azt az ételt, hátha olyan lesz, mint rég. Újra és újra megpróbálunk elbeszélgetni azzal az emberrel, hátha ő is olyan lesz, mint rég. Ám pont ez az élet leggyönyörűbb nehézsége: hogy minden változik. Mi is, a többiek is. Sőt, még az ételek is!

Örök boldogtalanságra ítéli magát az, aki mindig a megszokottat, a régit keresi, miközben az újnak nem tud örülni.

Éppen ezért állandóan érdemes feltenni a kérdést: ezt most vajon ki gondolja és érzi bennem? Ki cselekedne a nevemben? „Nyilván én!” – vágja rá az ego, akit a világért sem kell bántani, mert hasznos és jó… Csak hát felmerül a kérdés, hogy ki az az „én”.

Ki és mi beszél belőled?

(Fotó: Catliv / DeviantArt)

Nem könnyíti meg a sorsod, ha félelmeken, fájdalmakon és múltbéli terheken keresztül kapcsolódsz másokhoz.

Mindannyian emiatt bukdácsolunk – pedig akár nyílegyenes is lehetne az utunk, ha az igazi önvalónkkal fordulnánk egymáshoz.

De sokszor még nem tudunk… mert bántottak minket, és mi is bántottunk.

A sérülések emléke életeken és generációkon át belénk ivódott. Olyan felmenőink kínjait is hordozzuk, akiknek még a nevét sem tudjuk. Olyan régi ballépések után fájlaljuk a bokánkat, amiknek az emléke mélyen a felszín alatt szunnyad.

Sebzett vadként reagálunk a simogató kézre, s valamiért azt hisszük, hogy szüntelenül menekülnünk kell.

Bizalmatlanság uralkodik el rajtunk, miközben vágyunk a szeretetre – s a bizalom maga a legédesebb anyanyelvünk lenne.

Neked kitől, mitől függ a boldogságod?

(Fotó: Velvet Over Steel)

„Majd ha ez megtörténik, akkor boldog leszek!” – gondolod. Pedig a valódi öröm belülről fakad: nem függ senki és semmi mástól.

Rohanunk valamiért, ami mindig is az orrunk előtt volt, így hát lemaradunk róla. Ez a boldogság paradoxona.

Mert a lét elviselhetetlen könnyűsége nem holmi célszalag, amit nagy elánnal átszakítva örökre benne maradunk a tutiban. Aki ilyen célszalagot keres, annak boldogtalan marad az élete, hiszen sohasem találja meg: mindig azt hiszi, hogy „hú, most már megvan”, aztán előbb-utóbb kiderül, hogy mégsem.

A túlkondicionált elménknek sajnos van egy alaposan kigondolt boldogságképe, melyre leginkább a „szofisztikált” jelző illik – holott az az állapot lenne a legtermészetesebb.

Egyszerű örömben létezni, s örülni annak, ami van. Ez a boldogság maga. Kulcsa pedig nem más, mint a tudatunkba égett hamis ideák elengedése. Amikor a keleti filozófia „vágyak nélküliségről” beszél, a kereszténység pedig a „lelki szegények boldogságáról”, a tévhittel ellentétben nem egy kiégett, örömtelen, bármiben is hiányt szenvedő állapotot céloz meg.

Helyette inkább olyat, amiben az ember nem ácsingózik semmi után, amit Isten az adott helyen és időben (még) nem adott meg neki. Lemond azokról a dolgokról, amelyek a jelenének nem részei, ugyanakkor keblére öleli az itt és most létező ajándékokat.

Ez azért szörnyen nehéz, mert az embernek egészen pici korától fogva határozott elképzelései vannak.

Ilyen-olyan kívül látott vagy belül hordozott mintákkal azonosul, így kialakul a személyisége, a hitrendszere, illetve a gondolkodási, érzelmi és magatartásmintái. Mindannyian össze vagyunk rakva, mint valami építőkockákból készült váracska – miközben a valódi lényünk magva csupán egy apró morzsa valahol legalul, általában gondosan elrejtve, elnyomva.

Te uralod a gondolataidat, vagy ők uralnak téged?

(Fotó: apower3-coaching.com)

Minden kaput megnyithatsz önmagad előtt a gondolataiddal – de miattuk akár önkéntes száműzetésbe is vonulhatsz.

Miért boldogtalan az, akinek kívülről nézve minden oka meglenne a boldogságra? És hogy tud szívből örülni az, aki a történések nyomán éjjel-nappal zokoghatna?

Az emberi sorsok közötti alapvető különbség sohasem a körülményekben keresendő, hanem a gondolkodásmódban.

Mert nem az események határoznak meg minket, hanem mi határozzuk meg az eseményeket. Mi látjuk el őket „jó” vagy „rossz”, „áldás” vagy „átok” címkével. Mi bélyegezzük meg saját magunkat valamilyennek, majd kinyitjuk az elménket azon impulzusok felé, melyek ezt az énképet erősítik meg… és elzárkózunk azoktól, amelyek nem.

Magyarán kőkemény határokat állítunk fel, holott a lényünk egy része eredendően határtalan lenne.

Amikor azt éljük meg, hogy külső tényezők nem engednek kibontakozni bennünket, valójában mi ácsorgunk a saját magunk előrelépésének útjában, csak a belső világunk kívülről köszön vissza.

A másik ember megváltoztatásának tévedése

(Fotó: ingadora.es)

Ha meg akarod változtatni a másik embert, akkor nem is őt szereted, hanem csak a képet, amit megálmodtál róla a fejedben.

Természetes módon óhajtjuk szépnek, jónak, sikeresnek és boldognak látni azt, akit szeretünk. Igen ám, de a felsorolt jelzők közül egyik sem egyértelmű.

Mit jelent szépnek, jónak, sikeresnek és boldognak lenni… nekünk? Mi van akkor, ha történetesen eltér a fogalomrendszerünk?

Márpedig nincs két olyan teremtett lélek a Földön, aki szakasztott egyformán gondolkodik mindenről. Ennélfogva elképzelhető, hogy olyasmit akarunk rátukmálni a másikra, ami a miénk, nem az ő sajátja. Lehet, hogy másfelé ráncigálnánk őt, mint amerre a bensője húzza.

Néha fájdalmas a rádöbbenés, hogy embertársunknak esze ágában sincs a róla megálmodott képünket valóra váltani. Az pedig még fájdalmasabb, ha megpróbálja, de látjuk őt közben szenvedni.

Az isteni fizetség sohasem kevés

(Fotó: earlytorise.com)

A Teremtő senkit sem ítél alacsony fizetésre. Az ember saját magát ítéli arra, csak könnyebb ráfognia valakire.

A bőség a világ legtermészetesebb alapállapota, mely nem pusztán anyagi értelemben vett gazdagságot jelent, hanem annak a szabadságnak a biztos tudatát, hogy megengedhetjük magunknak mindazt, amit testünk és lelkünk a teljes élethez kíván.

De miért tért el ennyire a teremtett világ az alapoktól? Hogyan fordulhat elő, hogy sokan fillérek számolgatására kényszerülnek, vagy éppen éheznek? Miért nem élünk mindannyian boldog bőségben? A válasz összetett, ugyanakkor borzasztóan egyszerű is egyben.

Összetett, mert egyik fő oka az ellentétpárok megtapasztalásán nyugvó fejlődési lehetőség idelent, a másik pedig az ebből eredően önmagában is komplex, kettősségre fogékony emberi természet. És egyszerű, mert egyetlen fájdalmas kis mondatban össze lehet foglalni, hogy miért nincs meg a természetes anyagi áramlás sokak életében:

Az ember hajlamos rá, hogy Isten akaratát megtagadva ne engedje meg magának a bőséget.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy előbb imádkozunk magasabb fizetésért – és szidjuk az égieket, ha késlekedik az emelés –, minthogy a szüntelenül jelenlévő lehetőségeinkkel élve cselekednénk.

Az önsorsrontás lélektana

(Fotó: workingonthebody.com)

Már tudod, hogy mi lenne az, ami a fejlődésedet szolgálja. Mégis szántszándékkal az ellenkezője mellett döntesz, mert Ember vagy.

Az ember tragédiája pedig dióhéjban ennyi volna: túl kell lépnie a kisbetűs önmagán ahhoz, hogy eljusson a nagybetűs Önvalójához. Ez a legszebb, legnemesebb feladat.

Mégis mi visz rá bennünket arra, hogy a szívbéli hívást érezvén homlokegyenest elfussunk a másik irányba? Ha már tudjuk és ismerjük a Jót, miért cselekedjük mégis a Rosszat? Ha már látjuk a fényt, miért toporgunk továbbra is az árnyékban?

Valószínűleg azért, mert az igazi sorsunkba oltári nehéz „beleállni”. Sokkal egyszerűbbnek tűnik álarcok mögé bújva eljátszani azokat a szerepeket, amelyek látszólag biztos sikerhez vezetnek idelent.

Olyan, mintha mást várnának tőlünk földi ítélőbírók, mint Isten.

Mire vársz?

(Fotó: pxhere.com)

Motoszkál benned, hogy valamit meg kellene tenned. De most még nem lehet. Majd ha ideálisak lesznek a körülmények. És így múlik el az életed…

Megeshet, hogy Istenre vársz, ő pedig rád.

Talán muszáj megmoccannod ahhoz, hogy feléd nyújtsa segítő jobbját. Talán az első lépés megtételével tudnád megpecsételni az Égiek előtt a szándékod komolyságát. Talán annyira mélyre süppedtél az önsajnálatban, és olyan profi lettél az alibigyártásban, hogy elfelejtetted: minden egyes pillanatban korlátlan lehetőségek rejlenek.

Nem vagy egyedül! Rövidebb-hosszabb időre mindannyian megfeledkezünk erről. Hagyjuk, hogy a tudatunkba vésett korlátok foglyul ejtsék a lelkünket is – sőt újabb határokat találunk ki magunknak, mintha a mások által kijelölteken belül még szigorúbbakat szeretnénk. A lelkünk viszont eredendően szabad, így belesodródunk egy veszélyes önellentmondásba. Akarjuk a szabadságot, ám nem merjük vállalni érte a kockázatot.

A kétségek között vergődő embernek pedig itt és most vonzóbb lehet az ismert rossz, mint az ismeretlen jó. Még akkor is, ha az anyagba vetített biztonság csupán tünékeny illúzió.

Hajlamosak vagyunk azt hinni Valóságnak, ami kézzelfogható. Elfelejtjük, honnan jöttünk – és nem figyelünk, hová tartunk. Engedjük, hogy egy különös és idegen Gépezet szabja meg, mit kell gondolnunk, miben kell hinnünk, s mit kell csinálnunk.

A visszatérő problémák áldása

(Fotó: The Negative Psychologist)

Talán Isten igazságtalan csapásainak tűnnek azok a kellemetlen helyzetek, amik újra és újra visszaköszönnek. Pedig mindig lehetőséget rejtenek a szintlépésre!

Manapság mindenki tudatosan fejlődni szeretne. Tanfolyamok, könyvek, előadások, módszerek…

Habzsolni lehet az önfejlesztő ismereteket. De akármilyen életszerűen zajlik a tanok átadása, s akármilyen nagyszerű felismerések születnek a befogadásuk közben, a vizsga a lényeg.

Méghozzá nem az a fajta számonkérés, amire oklevelet adnak – hanem az, amelyiket a való Élet szolgáltatja. Mert szép dolog az elmélet, és tagadhatatlanul megvan a helye a világban, ám a kulcskérdés mégiscsak az, hogy a megtanultakat képesek vagyunk-e hasznosítani a gyakorlatban.

A visszatérő problémák az önismereti körutazás veszedelmesen mély kátyúi, amiket addig kerülget az ember, amíg rá nem ébred, hogy jobban jár, ha inkább verítékes munkával újraaszfaltozza az ominózus részeket.

Egy probléma visszatérésénél óriásit lehet emelkedni – vagy éppen bukni.